Egyszerűen nem tudtam megszokni, hogy este 11-kor zárnak a kocsmák. Minden hőzöngés ellenére kiraknak az utcára, aztán menj, amerre látsz. A maszkot sem bírtam elviselni, borzalmas volt. Számomra ez volt a lehető legrosszabb időpont, hiszen zárás után még 40 percet kellett várnom a vonatra, hogy hazajussak a városból. Azalatt két korsó sört még le tudtunk volna gurítani a haverokkal, de így mindenki lelépett, én meg kénytelen voltam az aluljáróban téblábolni, amíg be nem állt a vonat. A bezárt boltok kirakatát bámultam, az üvegek mögötti kínai tömegtermékeket, az ócska szuveníreket, amiket turisták híján senkinek se lehetett eladni, és a turkálók ízléstelen felhozatalát. Aztán az egyik üveg mögött egyszer csak megláttam. Valóságos csoda volt. A bolt egy átlagos ajándékboltnak tűnt, öngyújtókkal, bögrékkel, nyomott mintás vászonmaszkokkal, biciklilakatokkal. Fogalmam sincs, hogy mit keresett köztük egy láncfűrész. De ott volt. Gyönyörű volt, úgyhogy odamentem a kirakathoz, hogy jobban szemügyre vegyem. Lenyűgözött a markolata, a tükörsima vezetőlemez, ami mentén végighaladt a legfőbb ékessége, a kerékpárlánchoz hasonlító lánc. Csak éppen itt minden egyes láncszemen egy-egy éles kis vágófog csücsült.
Attól kezdve minden nap meglátogattam. Már annyira nem is bántam a korai zárást, mert így legalább volt időm ismerkedni a Láncfűrésszel. Szabadságra vágyott. Elmondta, hogy rosszul érzi magát az üveg mögött, senki még csak rá sem néz, és csak álmodozik róla, hogy egy nap majd valaki használni fogja. Fát szeretett volna aprítani tűzifának, lombokat akart fűrészelni, az asztalosok munkáját segíteni. Azt mondta, valójában egy barkácsboltban lenne a helye a lombfűrészek között az övéivel, itt még csak beszélgetni sem tud senkivel. A rossz minőségű biciklizárak potenciális ellenségnek tekintik, pedig senki sem fűrészelné el őket egy láncfűrésszel, ahhoz egész más eszközök kellenek. Idegesítette a rettegésük, a többiek pedig untatták, de mindenki közül a maszkok voltak a legrosszabbak. A sebészi maszkokba még csak-csak szorult némi alázat, ők legalább tisztában voltak a halandóságukkal, hiszen tudták, hogy néhány használat után a kukában végzik. A mosható maszkok a hülye mintáikkal viszont életmentő szuperhősnek képzelték magukat. Csak holmi vászondarabok voltak, mégsem volt náluk népszerűbb termék. Az eladó pedig Abbát hallgatott egész álló nap. Képes volt hússzor egymás után lejátszani a Dancing Queen-t, gondoljak csak bele. Napról-napra egyre jobban sajnáltam a Láncfűrészt, így hát megígértem neki, hogy hamarosan kiszabadítom. Egy pénteki napon meló után meg is vásároltam a ’70-es években leragadt eladótól.
Otthon a láncfűrész majd kicsattant a boldogságtól, amikor meglátta a fabútoraimat. Azonnal elfűrészeltük az asztal lábát, másnap pedig a székeket. A következő hétvégén jött a konyhabútor, és apró darabokra vágtuk a szekrénysort. A Láncfűrész pedig végre elégedettnek tűnt. De ez nem tartott sokáig. Pont akkor, amikor a lakásban már nem volt mit széthasogatni, és felajánlottam neki, hogy az éjszaka leple alatt megritkíthatnánk néhány fát, jött az éjszakai kijárási tilalom. Még kocsmába nem lehetett menni, a haverokat sem hívhattam át, bár már nem is tudtam volna őket hová leültetni sehová. Így hát tüzet raktam az elfűrészelt bútorokól a szoba közepén, amit esténként együtt néztünk a láncfűrésszel.
Ő hamar elunta ezeket a meghitt estéket és láttam rajta, hogy a fafűrészelés már nem is elégítené ki. Arról kezdett el fecsegni, hogy az őseit az orvostudományban használták, ő pedig szeretne visszatérni a gyökerekhez és szívesen kipróbálná a csontfűrészelést. Minden apró kis láncszeme csillogott az izgalomtól, úgyhogy másnap a kabátom alá rejtve magammal vittem a munkába. Először valamelyik munkatársamon akartam kipróbálni, de aztán mégis inkább az igazgató irodájába mentem. Úgy éreztem, hogy a Láncfűrész megérdemli, hogy egy magas rangú emberen tegye próbára a tudását. Óvatosan becsuktam magam mögött az iroda ajtaját és megkértem az igazgatót, hogy szorítsa az asztalhoz a tenyerét és maradjon nyugodt. Csak a kisujja legfelső ujjpercét szerettem volna lefűrészelni. Az embernek amúgy sincs nagy szüksége a a kisujjára, pár száz év múlva el is fog tűnni. Amikor elővettem a Láncfűrészt sikoltozni kezdett és az ablak felé hátrált. A következő pillanatban már hárman törték át az ajtót. Lefogtak és kicsavarták a kezemből a Láncfűrészt, hiába potyogtak a könnyeim utána.
Fogalmam sincs, mi lehet most vele.
Emberölési kísérletért két évet kaptam. A börtönt már megszoktam, de nehéz elviselni a cellatársam táskarádiójából szóló retro slágereket.
És csupán annyit szeretnék, hogy a láncfűrészem itt legyen velem, de félek, hogy már soha többé nem találkozhatunk.