A sétálóutcai forgatagban
három ős-influenszer áll.
Várnak az 1-es villamosra,
Lőrinc, Béla és Kékszakáll.

Ismeri egymást mind a három
a színház művészbejáratán
hajlongva engedte előre őket
karantén előtt a bonviván.

A hercegen korona nincs, ha volna
rettegnék őt, mikor sorban áll
nyugdíjas-időben libamájért.
(Az asszonynak az kell, meg banán)

— Mondd kérlek, — szólt a költő halkan ‒
lesz idén nyári maszkabál?
Hogy mi van? — kérdezte Bartók Béla.
Fesztivál. — fordítja Kékszakáll.

‒ Ja, esélye sincs a nagy kalandnak,
félnek még, jegy nincs, a program áll…
‒ Akkor csak piacról lesz narancsod.
‒ Mandarin! — javítja Kékszakáll.

‒ Halljátok? Tücsök! — hajol a földhöz
a költő. Mi szép hang zeng alám!
Fényt, fényt, fényt, hadd lám, hadd keressem!
‒ Itt ciripel tőled jobbra tán’…

Bartók e ritmust visszhangozza
a megálló műanyag falán…
‒ Kalibán! — ordítja Szabó Lőrinc.
‒ Barbár, ó! — jajdul fel Kékszakáll.

‒ Megölted, elhullott, mert az ujjad,
oly drámai módon komponál…
Egy halott múzsa — dadogja Béla.
Művészek! — legyint Kékszakáll.

                        *

Négy lélek ül ihletett csendben
a felhők villámos padlatán.
Judit felszáll: — Drágám, a kulcsok?
Szent Péter: — Úristen! Kezdi már…