A barbár népek már elvonultak
és a felperzselt földeken
hűlt nyomuk sem maradt.
Kihunyt a halálfélelem,

a rettegés kora lejárt, levakarták
emlékét is a megszabadultak,
mint bocskorukról a vért és sarat,
és nem készítenek baltát

sem kezük ügyébe éjszakára,
ha netán rajtuk ütnek orvul a vadak,
rút lidércként álmaik ablakára
rontva, hogy legalább odasújtsanak.

Elvonult a barbár söpredék,
de nyomunkban magzat se támadt,
asszonyt, sem lányt nem gyaláztak,
mert a fals, szerelmes szenvedélyt

egymásra ontották vadul,
csak egymást hágva egyre,
s közben magvuk a meddő kövekre
és a tehetetlen földre hullt.

Iszonyat mégsem fakadt belőle,
bár a táj sokáig vonaglott,
s a földeket mindegyre
szántani kellett és a halott

köveket újra meg újra faragni,
rakni a lerombolt városok helyén,
míg meg nem álltak, s végül valami
más született, új televény

és új ország, csöndes, tiszta
élet. És új nép vált a régiből,
a barbárok emlékét vissza-
idézve és áldva a lompos horda

végzetét, hálát adott és áldozott
sokáig a köz-oltárokon, amíg
lassan elfeledte, hogy undora
most is, szakadatlan dolgozik.