Tegnap éjjel Dsuang Dszi, a mester felvette

maszkját, indult az úton, mi merőben más volt

nappal. Padjához tartott, hova rendszeresen

kijárt, csak ülni, nézelődni, órákon át.

Szép estét! — köszönt a mandarin, majd leült

a szomszédos padra. — Álmomban egy pillangót

láttam fenségesen táncolni, szinte repült.

Megkívántam. — mondta egyszerűen — Éjjeli

pillangó. És felébredtem, de senki sehol.

Dsuang Dszi tűnődve — Én is álmodtam lepkét,

vagy ő álmodott engem? Azóta se tudom.

Szemem lehunyom, de egyre bizonytalanabb

ki vagyok. Ki volt ki? Csak ülök itt a körúti

padon. Figyelem az utca csöndjét, vagy ezer

mozdulatát, élőket, s holtakat, mi múlik

mi marad, s nincs mozdulat, mi ne hozna változást.

Álmatlan éjszakában merengve, hogy hátha

marad a pillanat kicsit még, és pár régi

gondolat… éjjeli és nappali pillangók…

míg lassan ég és föld között múlik a nátha.

Ismét felvette maszkját Dsuang Dszi, a mester,

elindult hazafele. Te vagy te Dsuang Dszi!

Már kétezer éve. Minden kép, minden lepke 

vagy éppen mandarin. Hagyd ezt tovasuhanni.