AmbrooBook, Győr, 2020

A költészet performatív gesztusainak hangsúlyozása talán még most is avantgárd jelenségnek számít, esetleg az előadóművészetek felé tereli a kérdést. Mintha a költői megnyilatkozás csak írott formában létezhetne irodalmi műként, csak a papíron vagy a képernyőn megjelenő szöveg segítségével férhetnénk hozzá az irodalomhoz. Mintha olyan jelekből állna, ami csak hordozó révén létezik, mint a vírus a gazdaállatban. Szkárosi Endre hangverskötetének két hordozója is van, a papír és a CD, azonban a hang anyagtalan természete valamiféle autonómiát és ontológiai értelemben vett eredetiséget kíván biztosítani a személyességnek és a valóságtapasztalatok artikulálásának. Az internetkorszakban pedig mintha ez a kultúra korábbi korszakaira jellemző eredetiség visszatérőben lenne, legalábbis az online térben, a kép mellett, a hang fogyasztása a legjellemzőbb, még inkább a kettő együtt.

Számtalan példát lehetne sorolni a dallamra írt vagy zenei kísérettel előadott költeményekről a görög lírától, a középkori lovagi irodalomtól kezdve, vagy magyar példákat véve Balassitól Weöresig, aki Bartók-darabokra is akart szöveget írni. Be lehetne mutatni a hangköltészet futurista, dadaista elméleteit, illetve a közelmúlt poétikai teljesítményeit, de erre már több forrás áll rendelkezésre. Elég talán annyi, hogy ugyan Szkárosi egy költeményének címe alatt sem szerepel az „ad notam” kifejezés, de előadásra szánt, igazán a performativitásban létező művei az ember és környezete által keletkez(tet)ett természetes hangok, valamint a hangszerek, elektronikus stúdióeszközök révén hozzáadott zörejek, ritmusok és dallamok révén a hang autonómiájának megteremtésére vállalkoznak.

A korábbi években volt ugyan példa a hangoskönyveknek valamiféle felfutására, de a vers mindenkinek jellegű alkalmakkor a televízióban, rádióban, rendezvényeken elhangzó szövegek többségét színészek mondják, maguk a szerzők ritkán olvassák saját műveiket. Azonban, ha ezek népszerűségét, a költészet területvesztését nézzük, akkor inkább a vers mindegy kinek műsorcímet lehetne javasolni. Persze felvethető, hogy nem mindenki feltétlenül alkalmas arra, hogy minden abszolút(?) autentikussága mellett maga szólaltassa meg a műveit, és folyhatna vita arról, hogy akkor az már maga is értelmezés, ami pont annyira érvényes, mintha egy színész, zenész vagy éppen évfolyamelső tenné mindezt. De a költő személyes jelenléte nem pusztán az előadottban, hanem magában a szándékban, a gesztusban, a performativitás aktusában is megmutatkozik, talán ezért olvasható Szkárosi kötetének hátlapján: „A szubkulturális tapasztalatokkal átitatott irodalom megjelenése a térben → irodalmi koncertszínház”.

Szkárosi elméleti, avantgárdtörténeti írásaiban foglalkozik az értelmezés, interpretálhatóság kérdésével, és megállapítja, hogy nem lehet kizárólag társadalom-, politikatörténeti, közéleti vagy művészetszociológiai szempontok felől közelíteni a 70-es, 80-as évek avantgárd kultúrájához, szükséges az avantgárd esztétikai nézőpont bevonása az interpretációkba, és minél inkább az utóbbi felé terelni a diskurzust. Az avantgárd a nyelv és beszédmód radikális változtatásaival akar hatni, nem közvetlenül reflektál a valóság történéseire, az értékeket nem annyira tartalmilag, inkább formálisan jeleníti meg. „A társadalomhoz, a valósághoz, a közérzethez való viszonyát az avantgárd nem tematizálja, hanem egy radikálisan új nyelv művészi eszközeivel kifejezi.” (Szkárosi Endre: Gárdadagrund. In: Mi az, hogy avantgárd. Írások az avantgárd hagyománytörténetéből. Magyar Műhely Kiadó, 2006, 52. o.)

Szkárosi előző, összefoglaló kötete, a Véletlenül nem jártam itt (AmbrooBook, 2018) az ún. sorversekből válogatott. A szerkesztés szempontja ott a szövegként működő versek összerendezése volt, ezek potenciális performatív elemei, jellegük nem került előtérbe, ennél fogva hagyományos verseskötetnek készült.
A mostani „könyvlemez” a legutóbbi szólókötet, a performanszverseket tartalmazó Verboterror (Magyar Műhely, 2013) továbbgondolása, részben Arany Imre tervezőmunkájának köszönhetően is, aki a korábbi kötethez hasonlóan a szövegekhez kapcsolódóan performanszok és egyéb események dokumentumaival, fotóanyagaival tervezte valóban bookletté a kötetet.
A kiadvány elsődleges tartalomhordozói a CD-k, tehát a százhúsz oldalas szövegkönyv valójában egy kotta, hiszen tipográfiailag megjelenített a különböző hangszínnel, hangerővel mondott, kántált, énekelt költői szöveg hangzásának dinamikája. A betűk mérete, vastagsága, a térközök, a szövegirány ebben az esetben nem képversalkotó megoldásoknak bizonyulnak (bár kétségtelenül rávilágítanak a vizualitás és hangzás kapcsolatára), hanem a kottaversolvasó számára az előadás gesztusai válnak így instrukciószerűen értelmezhetővé.
Szkárosi már a hetvenes évek óta foglalkozik hangköltészettel, az utóbbi években pedig slam poetry-rendezvényeken is fellépett, ezeknek köszönhetően születtek újabb hangköltemények, köztük a kiadványban szereplő Petőfi kűr. Az underground popkultúra és az avantgárd művészet egymásra hatása az 1970-es, 80-as években termékeny kapcsolatokat teremtett, jó példa erre az A. E. Bizottság zenekar munkássága. Míg azonban Szkárosi szerint az underground zenekarok többsége megmaradt a koncertszituációnál, addig az avantgárd művészek a vizualitás és a gesztualitás révén a színház totális nyelvéhez közelítettek. (Id. mű, 58. o.)
A képanyagot Szkárosi néhány performanszának dokumentumfotói alkotják, illetve az olyan csoportképek is, amelyeken az életmű formálódása során a szerző a vele kapcsolatba került, különböző művészeti ágakban dolgozó művészekkel együtt látható — mindez tovább erősíti a szövegek performativitását, mint ahogy a booklet egyéb tipográfiai megoldásai is. A látvány a tér dimenzióját, a mozgás dinamizmusát erősíti fel, mintha az utcára, a közösségbe vinné a kiadványt hallgató és olvasó befogadót.
Szkárosi Endre korábbi és új hangkölteményeit újrarögzítette, áthangképzőszervszerelte, így a műfajmegjelölési szókapcsolatban a „régi” valójában csak azt jelöli, hogy voltak előzményei a CD-ken hallgatható műveknek. Az évtizedekkel ezelőtt született, korábban már előadott, felvett versek tovább alakultak, ennyiben ezek újnak tekinthetők. A válogatásban éppen ezért nem időrendben követik egymást a művek, hiszen folyamatos alakulásban vannak, szövegváltozatok keletkeznek, és az előadásmód is változik, amit a stúdiótechnika fejlődése is megtámogat. Szkárosi Hortobágyi Lászlóval, a lemezfelvétel hangmérnökével kapcsolatban jegyzi meg egyhelyütt, hogy Hortobágyi munkáiban a zenei technológia totális alkalmazásával az ember ősi, elsősorban keleti létértelmezéseihez nyúl vissza. (Vö: Szkárosi Endre: A hang autonómiája a költészetben. https://www.artpool.hu/Poetry/Sound/Szkarosi.html). Ebből a nézőpontból még értehetőbbé válnak a kötet borítóján olvasható aforizmák: „A kezdet és a jelen között végig ott a hang → akusztikus költészet”, vagy különösképpen: „A költészet energiaátadás.”


http://www.spanyolnatha.hu/uj-lapszam/papir-vaszon-deszka/-em-at-em-hangkepzoszerv-em-szereles-em-br-szkarosi-endre-em-egzsak-em-cimu-koteterol/5034/