fekete tükör
szelíd monokrómia
elégette az éjt a napvilágot
fehérre izzott antracit haja
ez ő
a víz a füles pohárban
a háromlábú asztalon
utána nyúlok százfokos szívvel
az utolsó kortyot meghagyom
a szobasarkok ketrecében
az átlók a kiszámolt rendszerek
a kulcs létjoga a zárban
arcaink helye a keret
ceruzahegy a párhuzamban
mely átböki egyszer a lapot
a lyuk a papíron
néhány foton
fehér
árnyéka
én
vagyok

Most fellapoztalak az első oldalon.
A „Hozzámvalók elrendelt alapanyagai”
cím alatt létezel elemi egységekbe átszámolva.
Mert fontos lett kimérni belőled
az esszenciális alkotók
létszükséges mennyiségekben meghatározott adagjait,
amelyet a szervezetem nem tud önmaga számára előállítani.
A kitépett lapon az ábrák
azokat a vegyszerű eljárásokat szemléltették,
amelyek során reális elegyekké képződhettünk volna egymásban.

fordítva üti
a perc a hajnalt
visszavisz beléd
és megint kidob
bezár az este
az izmos égitestre
tetovált tintacsillagok
ürít a sárga
papírkosárba
visszakéz felém
feszít a lob
a csontszilánkra
tűzött testben
te vagy a lárva
én az ok

mint kokott
január hat után
a kopott kukán
bárgyún és bután
szaggatott ruhára aggatott
opál díszben
hallgat ott
bár szíve
makacsul
szórja szúrja szerte
hogy szerette rég
ha volt alkalom
meleg pamlagon hált
álmot
bár csak mellette állt ott
vigyázva
ezer színes lámpa
gömbre nyúlt
torz varázsát
s egy régi szerelem
illatos kalandja
gyantába ragadva
hogy folyt szét a parketten
egy pár voltak ketten
oly szép
illóolajszippantásnyi csendben
paplan idő alatt
az est az eget bezárja
fényeit árulja csillag-bazárba’
azóta
lenn pediglen rezzen
a foszladozó neccen
a tű
sarkon fordul
s viszik immár
mit hozott
Istentől lopott

zárvány vagy borostyán időben
olvadt szurok a talpam alatt
melyből szálat húz a lépés és visszaköt a földre
szinapszisok között kucorgó árva rab
páracsepp lettél ablakomról szökött
párkányra koppant elillant mint a múlt
téged nyelt le az agyonrágott idő
textúra vagy mi víztükörbe hullt
nyelvemen olvadó szenteletlen ostya
kételyeimből kimarkolt cáfolat
számkivetett mint fa kérgén a gyanta
önmagam ölelő negatív anyag

Az a néhány
valószerűtlen,
hűtlen
nap veled
kifordított, ahogy egy rossz zsebet
tár fel
leltár:
teáskanálnyi lelkiismeret
szivárgó üvegben
(szemem eltakarom),
tarka kabátos illúzió
salsára ráz az asztalon, s
kulcskarikára fűzve
számozott remények sora -
dögcédula,
régi kenyérmorzsát rágcsál
három ostoba,
rovott múltú szerelem,
sztaniolgolyó görög idegesen
két várakozás között
új hit öli a régit,
kék vérpatakban térdig
bűneim kéjesen riszálnak,
s kiszállnak félúton,
nehogy jó legyen
s bedobva sarokba
csuklik egy profán vérpumpa,
még meleg
még ép...
Csak épp
kifordítva,
mint egy rossz zsebet fordít
kanálnyi lelkiismeret
...ordít