Ó, hogy tennének, tennének akárhová
a volt erdők és ó-nádasok láncolt lelkei!
Te fajtánknak lenéző, megvető, úri
cédája, szívtelen, cifra senki, ki
mégis a minden vagy itt a Dal-
színház utca sarkán, s a szent Fatal:
mozdulj már végre és énekelj!

Mert én öledre, dalodra vágyom,
minden ősömnek elvadult, szittya
vér-emléke csak szítja, csak szítja,
a vágyam, hogy nyúgati, szép, szép óperákon
lelkem fehér jachtja szálljon, szálljon
dús-rideg beléd és testem is vigye,
és tiporhass reám durván, gazul!
Vagy én vagyok fülbeólmozott?
Én vagyok túl szegény? Jaj, megátkozott,
megátkozott a Disznófejű Vazul!

Szűk-magyar kalap van világ-nagy fejemen,
cipőmben gonosz, ős kavics.
Szárnyalni szeretnék szent szerelemben!
Te meg ne röhögj ott lenn, Babits!