Egy nagyon nagy üldözőről beszél. A szájában megint füstöl a cigaretta. Nem szeretem. A csipke megsárgul tőle.
Izzad a homloka, fáj a feje, szomjas. Mint egy nagy gyerek. De nem szokott sírni. Csak kiabál, az ágyból. Én a biedermeieren ülök, az ezüstvirágoson. Ő meg kiabál. Hogy töltsek bort. Megint.
A kávéházba menekülök. Sokáig nézem a kiürült csészémet, rajta a rúzsnyomot, ahogyan a száradó kávéhabot megszínesíti. Menekülés az életünk, gondolom szentimentálisan, és rákönyöklök az asztalra.
Verset akarok róla írni. Bandiról. Arról, ahogyan menekül. Az Üldözőjéről. Detektív akarok lenni, aki megfejti a rejtélyt, és aki megmenti az áldozatot. A pohárra gondolok, ahogyan koccan, amikor a borosüveg hozzáér. Meg arra a halk csobogásra, ahogyan belefolyik a bor. A színére. A vérre. A halálra. Aztán arra, ahogyan meggyullad a cigaretta. A gyufa szagára, ami az októberi temetőlátogatásokra emlékeztet. Krisztusra. Anyámra. És a függönyökre, amik az ajtófélfában játszanak, megsárgultan, betegen.
Fizetek.
Az az érzésem támad, hogy az, ami nincs benne a versben, az ott van a borban, a csipkefüggönyben, a füstben, meg a gyerekek arcán. És a kávé utóízében.
Odakint a nap mintha kéken sütne. Az utca kövén nyoma veszik az árnyékomnak.
A menekülő élhet? — teszem fel a kérdést magamban, miközben hazafelé sétálok.
Otthon kamillateát főzök, beviszem a szobába. Felül.
— A menekülő élhet? — kérdezem meg tőle is.
Sápadt arcát felém fordítja, rajta halvány mosoly. A párnákat a háta mögé tuszkolom, és leülök az ágyára.
— Mesélj az üldözőről — kérem meg.
Kezébe veszi a teáscsészét.
— Az üldöző — mondja merengve, és krákogni kezd. Percek múlva folytatja.
— Az üldöző...
A szemöldökét összeráncolva kortyol egyet a kamillateából.
— Ijesztő? — kérdezem.
— Az — válaszolja.
— És még milyen?
Gondolatban papírt és tollat ragadok, és lázasan jegyzetelek.
— Ős. Vad. — Vágja rá, aztán megfontoltan kiegészíti még valamivel. — Szabálytalan.
A kezembe adja a csészét.
— A halál? — kérdezem. — A halál az?
A fejét lassan megrázza, és megsimogatja az arcomat.
Kimegyek a szalonba. Rajzolni akarok. Le akarom rajzolni Bandit, ahogyan üldözi őt valami, ami nem a halál és nem az élet. Azt a valamit szürkére rajzolnám. Talán ki is színezném. Talán pirossal. Bandit meg fehérre. Nem is látszana.
A jövő héten látogatók érkeznek, talán amiatt aggódik. Mert össze akarja szedni magát. Nem akarja, hogy így lássák.
Beesteledik. A rajzot nem készítem el, és a verset sem, csak állok az ajtófélfában, a sárga csipkék között, és nézem, ahogyan alszik. Forog. Hadonászik. Valakivel harcol. Arra gondolok, hogy azért menekül, mert fél, és azért fél, mert menekül. Most is.
Az esték mindig ilyenek. Miután lefekszik, éjjelente hangos, lidérces álmok gyötrik. Nappal nem tud felkelni. De aludni se. Fekszik. Könyörög.
Az üldözőt kergeti.