Boros, mámoros pesti Éjben,
Gyötrelmem, téged láttalak.
Lomhán, kéjesen terpeszkedtél
A vén Operaház előtt a
Halkan ezüstlő Hold alatt.

Ah, Lédám! — szóltam — bús gyehennám,
Ne nézzen rám konok szemed!
Rettentő, szörnyű, véres vággyal
Marcangoltam, téptem, cibáltam
Fehér, de rücskös testedet.

Füledbe súgtam, hajh, kívánlak,
Asszonyom, sorsom, végzetem!
Rád ugrottam. — Gyí! — Nem feleltél.
A süket magyar Éjszakában
Elakadt a lélegzetem.

Hevertél lanyhán, zord magányban.
Mereven néztél, néma szfinx.
Két karommal, kaján Apolló,
Öleltelek. Még most is látom:
Kőkebleddel kacagva intsz.

És aztán nem tudom, mi történt.
Lerúgtál magadról lazán.
Hevertem lenn az utca-porban.
Be megjártam, óh, Zaratusztra!
(Röhöghetsz rajtam, szent hazám!)

És ezer est múlt ezer estre.
Öröm-legény, szétharsogom:
Vígan, vadul, zengem, sikoltom,
Hadd hallja Mindszent, Várad, Páris:
Legyőzni magam nem hagyom!

Vagyok, mint minden ronda, részeg,
Földön fetrengő, büszke hím!
Lédám, elégetsz! Hadd heverjek
Mégis kihamvadt csókos éned
Forrón füstölgő üszkein!