Az Andrássy úti fák bágyadtan harapnak az éjbe,
szinte felfalják az esthajnalcsillagot,
szomjasak, napok óta csöppnyi eső sem érte az ajkuk,
és talán kicsit flegmák is, ahogy fentről szemlélik a várost,
a sok tivornyázó művészt, az átszellemült és naiv közönséget
egy-egy előadás után,
mit sem sejtenek abból,
az érzelmes operák szereplői hús-vér emberek,
a költőkkel gyakran térnek be a körúti borozóba,
rájuk borul a hajnal vérvörös szövete,
de a tivornyának akkor sincs vége.
Párizsban sincs ez másképp.
Bandi, ha megkóstolja az abszintot, elveszíti az időérzékét,
kész vadállat lesz, veszekszik velem, majd megbánja,
és akár a gyermek, ölembe bújva sír.
Amikor ágyba bújunk, macskanőnek lát,
s folyton azt suttogja fülembe, ha hiányzom,
az Andrássy úti fák könnyeznek,
az Opera oroszlánja pedig az én arcom mását ölti magára.
Hogyan jutottunk el a héjanásztól a macskanőig,
magam sem tudom,
talán az ősz, talán Párizs, talán a fülledt erotikájú Várad
a szecessziós palotáival az oka, hogy szerelmem macskának lát,
dorombolok, hízelgek, s ha nem tesz kedvemre, karmaimmal
letépem hátáról a bőrt.