A tegnapi dögnap
– tudod, mikor kikészülni látszik minden,
de mindenki tudja, hogy a látszat csak féligazság –
mégis hozott egy csodát félidőben:
egy görög szobor személyesen
röpült el az állófront fölött.
A saját mocskukban és fáradt
közönyükbe szűkült szenvedésükben
rothadó katonák éppen hanyatt fekve
maszturbáltak lövészárkaikban,
s rögtön isteni jelenségnek vélték:
az ég gúnyos röhejének
– de nem tudtak mit kezdeni vele.
Rohamra már rég nem volt lehetőség,
amióta a fölfokozott vágy szétszakította az emlékezetet
a telhetetlen tehetetlenség tombolt,
az ősi szellem gennyes váladéka,
s mert az ismeretlen eredetű brutális várakozás
annektálta a történelmi területeket,
így akár a görög szobor katasztrófát is okozhatott volna
– ámde a félidő apátiája minden feszültséget csírájában fojtott el.
Gyilkos tréfa, vélekedtek a hangadók
a táborokká züllött városokban,
s mint a még lüktető, élő sebben
a kárörvendve hemzsegő férgek,
tovább lakmároztak és persze vártak,
hogy hátha az elitcsordák mégis
kikiáltják a Közteslét Birodalmát a szakadékban.
Kit érdekel, mondogatták a kurvák,
és szülni készültek az izzó panelek közt,
a többi nő pedig még mindig hajlandó lett volna
fiait az Ismeretlen Politikus sírjánál fölavatni;
élvezhető volt, a pszichológusok ettől mind megzavarodtak,
egyenesen a Patkánykirály elméleti fennsíkon fekvő
támaszpontjára siettek lélekszakadva,
ahol egykor a győztesek és a vesztesek
egyetlen boldog ölelésben váltak eggyé
– de hisz tudod, akkoriban kezdték a játékteret
egyre sűrűbb rajokban ellepni a legyek,
s akkor jöttek divatba a dögnapok is –,
de ott már csak arra vártak,
hogy egyszer végre őket is elönti a tenger,
s bár észlelték a csodát, rábízták a sorsra,
és Ismételhetetlen Repülő Tárgynak
nyilváníttatták a hivatalos forrásokkal.
A megváltásra várók már időtlen idők óta
csak önmagukat kutatták, s különben is,
ők az esélytelenek nyugalmával megáldottan
a dögnapokon öntudatlanul heverésztek,
így pihenve ki az örökös áldozathozatal fáradalmait.
Csupán az érinthetetlenek fogták föl azonnal a jelenséget,
az elporladt szívük helyébe kést döfők kései leszármazottjai,
énekelni kezdtek és meséket mondtak az embereknek,
de az ő szavukat már nem értette senki,
s estére mind meg is haltak.
Így aztán a tegnapi dögnap
mégiscsak a várakozásnak megfelelően ért véget,
s mivel az érinthetetlenek üvegesen csillogó szemeiben
senki sem ismerte föl a kertet,
ezért szokás szerint a Paradicsom Csatornába
eresztették le holttesteiket.
A szabályos szép test tehát
zavartalanul röpült keresztül a megrekedt időn,
s talán mert éppen akkor holtponton állt a nap
– tudod, olyankor a látszat is kikészülni látszik
a féligazságok halomba torlódott mámorában –,
semmi nem történt meg, ami megtörténhetett volna.

Látod, milyen jótékonyan hatott rád
a séta szobád falán,
a pálmafás tapétán körbe-körbe,
át a könyvespolcokon
– most minden könyv egy pillanat! –,
az unásig ismert díszletek között,
s mégis minden mennyire más;
ugye, erre nem számítottál!
Nem, még nem vagy otthon,
csak más a perspektíva:
az most egy bonyolult logikára fordul,
amit a tébolyult megszokás szórt rendbe,
fölfeslik a fölszín, széthasad a mély,
új halmazokat rak az eszmélet,
már majdnem otthonos terep;
arra mindenesetre jó – s az állapot,
ez a jóleső fáradtság, mi úrrá lett rajtad -,
hogy megint elnyúlhatsz kényelmesen
és magabiztosan gondolataid között,
tarkód alatt a tudattalan,
derékaljad a megismerés,
már nem kell igénybe venned fegyelmedet,
figyelmed elég, messze látsz –
töredékeid talán ismét formákra lelnek.

Igen, a formák –
valaha köztük volt otthonod,
hosszú, peripatetikus kirándulásokat tettél
önmagaddal karonfogva valóságos tájakon,
egyetlen lépted sem volt hiába,
mind egy-egy kő lett benned
teljességed épületéhez,
hogy lakhatóvá alkosd létezésedet.
…Hogy hol hibáztál, hogy hibáztál-e -?
Már magad sem tudod...
Csak azt láttad egyszer ébredés után,
hogy életed egy lakatlan, pálmafás sziget,
s hullámzó szellemed úgy átölel,
hogy bármerre nézel, nem látsz más partokat.

Magányod az, ami elüldözött,
s hozott ide tajtékos, hideg, de nyilvános szobádba,
ahonnan a szervezett idegenségre nyílik
remek s lehangoló kilátás;
de amott, a másik oldalon
a kilátástalanság tűzfala –
csak ki kell lépned szobádból!
Látod, azért még vannak esélyeid,
elesettséged nem kötelez semmire;
töredékesen létezel ugyan,
de néha majd önként jelentkezik
egy-egy ismerős terep,
vagy egy forma,
aminek hűsében megnyugodhatsz;
és hosszú sétákat tehetsz pszeudo-tájakon,
szellemeid értő kíséreted,
s bármelyik partra érsz, a távolban föltűnik
egy lakatlan pálmafás sziget... –
még nem beszélhetsz múlt időben magadról,
s ennyi most legyen épp elég neked.