Beszálltunk apámmal az újdonsült Ladába, hogy menjünk vele egy kört. Elvégre 4 évig várt rá, hogy megkapja, be kellett pótolni a lemaradást! Önfeledten vágtunk neki a délutáni kiruccanásnak. A város melletti dombon keresztül, egy kanyargós úton indultunk el, ahonnan szép kilátás nyílik a völgyben húzódó településre.
A fényképezőgép, elmaradhatatlan kellékként, mindig ott volt nála. Szeretett fotózni, volt egy kis laborja, maga hívta elő a filmeket, és nagyította belőle a papírképeket. Még kislány koromban sokszor segítettem neki, én tehettem át csipesszel a fényképet az előhívó folyadékból a fixálóba, de legjobban azt élveztem, ahogy a fotó megjelenik a papíron. Felelősségteljes megbizatásnak tűnt, mert ha későn vettem ki a folyadékból, akkor túl sötét lett, ha meg túl korán, akkor nem volt elég kontrasztos. Mindezt félhomályban, egy kislámpa piros fényénél kellett eldönteni, nehéz, de élvezetes feladat volt egy gyereknek.
Apukám mindig minket fotózott, a családját: anyukámat, a húgomat és engem, valami szép helyen. Mikor elindultunk, nagyon jó kedvünk volt, s elhagyva a város forgatagát, nemcsak vidámnak, de, mondhatni, szabadnak is éreztük magunkat. A hegyi úton haladva egyszer csak lefékezett. Megálltunk egy kanyarban, épp egy kapu előtt. Hogy miért pont ott, soha nem derült ki. Talán tetszett neki a sok növény, ahogy benőtte azt a hatalmas kaput? Ki tudja. Odaküldött elé, és azt mondta, itt most csinál egy fotót. Sokáig állítgatta a gépet, ezt mindannyian utáltuk, de nem volt mese, ő tökéletesre törekedett. Így történt akkor is. Kattintott, majd beszálltunk a Ladába, és továbbhajtott.

*

Évek teltek el, és apám egyre depressziósabb lett. Ő, aki mindig mókázott, életvidám és tevékeny ember volt, szinte búskomorrá vált. Egyre csak azt hajtogatta „megfigyelnek”. Mi meg nem értettük, vajon miért érzi így. Mindig mondtuk neki, „csak képzelődsz, nem foglalkozik veled senki”. Hiszen semmi okát nem láttuk, hogy épp őt, egy egyszerű mérnököt, megfigyeljenek. De ő váltig állította, követik, sőt talán a telefonunkat is lehallgatják. Egyre csendesebbé vált, és szívpanaszai keletkeztek. Nem sokra rá meghalt, szívinfarktusban.
Már rég el is temettük, mikor valaki csöngetett. Anyukám nyitott ajtót és egy ismeretlen férfi állt ott, aki azt mondta, csak egy borítékot szeretne átadni, talán érdekel minket a tartalma. Be sem mutatkozott, gyorsan elköszönt, s leszaladt a lépcsőn a harmadik emeletről. Mire kibontottuk, és felfogtuk, mit látunk, ő már messze járt. A borítékban egy fénykép lapult, amin én állok egy kapu előtt. A kép mellett pedig egy papír, a következő szöveggel: „Katonai objektum előtt fotózott. Megfigyelni!”. Nem értettük. Ki volt ez az ember és miért hozta el mindezt? Aztán eszünkbe jutott, hogy apám mindig azt mondogatta: „megfigyelnek”. És felderengett nekem az a csodaszép, nyári délután, mikor apukám — talán életében utoljára — felhőtlenül vidám és igazán felszabadult volt, örülve az új szerzeményének és lánya társaságának. Akkor mégiscsak igaz volt — hasított belém a felismerés —, nem csak kitalálta az egészet! Mind igaz volt, hogy követték, lehallgatták, még a fényképezőgépéből a filmet is elkobozták, és ki tudja, még milyen módon zaklatták. El ugyan nem fogták, de a halálba kergették. Egyetlen kattintásért, egy boldog délutánért, kellett fizetnie.