Várok. Éppen hogy besoroltam a parkolóhelyre, tehát van időm bőven. A többiek leugrottak fürdőzni a Balatonra, nekem hideg a víz, maradok. Árnyékban majd csak kibírom valahogy, amíg vissza nem térnek. Ugyan vizesen fognak beülni a kocsiba, és a foltokat hosszú ideig őrzi majd az ülés, de sebaj. Családtagokat amúgy sem lehet megválasztani.
A műszerfal poros. Mindig poros, csak általában nem látom, mert nem úgy esik rá a fény. Most viszont igen. Sok apró guriga rezeg a műbőrön, csúszkál rajta, mozgalmassá téve a szürkeséget. Hátratolom az ülést, beállítom a gerincemnek megfelelően, s várom a jótékony csöndet, ami majd átsegít a várakozás percein. „Majd az édes álom pillangó képében…”, amely persze nem jön.
Zaj a kocsi mögött. Egy család vonul gumimatracokkal. Sörhasú apa, mentőövét hasán hordó, bikiniben rikító anya, három rakoncátlan kölök. Fölverik a port. Bekapcsolom a lemezjátszót, ezzel is elmegy egy perc. Csajkovszkij. Jó. Most már teljes a komfort, ideje körbenéznem.
Motorzúgás. Betolat mellém valaki. Kínlódik a váltásokkal, araszol, de végül sikerül neki a manőver. Nő. Anyuka. Nyílik a hátsó ajtó, s egy hirtelenszőke három éves forma kisfiú dugja ki a fejét. Szép formájú kölök, dünnyögök magamban, de hát az anyukája sem kutya. A nő kiszáll, ügyesen oldalaz a két kocsi között, óvatosan emeli ki a gyereket az ülésből, vigyázva nyitja az ajtót. Nyilván nem azért, nehogy véletlenségből is összekoccanjon az enyémmel.
— Anyu, milyen zenét hallgat a bácsi? — szól az angyalfej.
— Komolyzenét, Pistike, Csajkovszkijt. —
Hm. Latolgatom magamban, vajon mennyi esélye van manapság annak, hogy valaki ismerje azt a szót, hogy komolyzene? Ráadásul tudja a szerző nevét. Még akkor is, ha Csajkovszkij hegedűversenye slágermű. Ez az anyuka meg nemcsak, hogy szabatosan elmagyarázza a gyerekének, hogy miféle muzsikát hall, hanem azt is megmondja, hogy mit. Menten elolvadok a gyönyörűségtől. Talán ez a gyerek majd úgy nő fel, hogy ismerni fogja a zeneirodalmat Bachtól Lisztig, Beethoventől Wagnerig. Talán még valamilyen hangszeren is játszani fog. Például zongorán. És nem fogja botor fővel abbahagyni, mint én. Később az Operába jár majd, meg a Zeneakadémiára. Miért olyan elképzelhetetlen mindez? Valamikor szerdánként én is ott lógtam az orgonahangversenyeken és irigyeltem a növendékeket, akik a kakasülőn olvadoztak mesterük játékától. Talán ennek a gyereknek a nemzedéke kitartóbb lesz. És akkor nem kell évekig autóznom a pesti forgalomban, hogy a pirosnál ne a szokásos tuc-tuc dörömböljön a mellettem álló kocsi ablakából, hanem mondjuk Mozart.
Elfordulok, fölnézek az órára, nehogy meglássák, hogy öregszem. Hja, kérem, a perspektíva… Az éteri magasságból aztán az anyuka hangja ránt le a földre:
— Pistike, ne pisild le a bácsi autójának kerekét!
Ahol állok természetesen nem sárga fövenyszőnyeg van terítve, és nem is tart a mezőnek, már csak azért sem, mert a parkolóhely lényegében a padka kibővített része, ami egy rézsűbe torkollik, úgyhogy vigyázni kell, nehogy túlfusson a járművel az ember, mert akkor átbucskázik a vasúti sínre. Ott meg jön a vonat, amely hangos dudálással húz el alattam, csak a tetejét látom, meg sejtem, ahogy a fák közötti lyuk engedi, kocsijait összefirkálta a MÁV régebbi engedékenysége folytán néhány fiatal graffitis. Tetoválás a közlekedés testén.
A sín túloldalán rézsű vezet fölfelé, ugyanezekkel a bokrokkal. Hja, kérem, a természet változatos. Túl aztán kitágul a világ: a strandon ember-ember hátán. Akár egy nyitott konzervdoboz. A hasonlat ugyan jó, de kár, hogy nem az enyém. Simon Zoli grafikáján láttam először, találó volt. Miképpen itt is. A konzervdobozt már eldobták a szemétbe, mégis, embertörzsek fekszenek fejtől-lábtól. Még jó, hogy a strand nem 18 éven felüli heringek számára van fenntartva — az egyik férfi keze a hűtőládában sörért markolászik, másik mancsa meg a felesége fenekén. Bájos.
A gombák környékén sürgés-forgás. Folyik a sör, mint a víz, fokhagymás lángossal törlik le a habot az egész évben spóroló apukák, az anyukák meg duplára hajtott palacsintát eszegetnek — igaz a gyerekre hivatkozva, de annak nem kell. Úgyhogy marad a repeta, meg a térfogat növekedés, amit valószínűleg a férjek nagy része nem igen vesz észre, hisz évekig tart, amíg láthatóvá válik. No azért ők sem maradnak le Éva kései utódai mellett: úszónadrágjuk annyira a hasuk alá szorul, hogy nem is igen lehet látni a textilből semmit. De hát nem ez a lényeg: a család jól érzi magát, ha esne, zuhogna is, jól érezné magát, mert elhatározta, hogy ezt teszi. Egyszer van egy évben szabadság és balatoni nyár.
Az egyik talponhurkázó mögé most behúzódik egy férfi és egy nő. Nem tartoznak együvé, mindketten vizes fürdőruhájukat akarják lecserélni, de véletlenül egy helyre mentek. Nem gondolják, hogy látom őket, messze vagyok, akárcsak a közérdekű illemhely, ahol ezen aktust illedelmesen megtehetnék. Cinkosan egymásra mosolyognak, talán valami pajzán gondolat is megindul közöttük, de aztán a nő hátat fordít, és letolja a nedves bikinit. A férfi meg törölközőjével vacakol, sehogy sem tudja úgy megoldani a ruhaváltást, hogy ne legyen, csak egy pillanatra is, láthatóvá tisztessége. Kínos. Végül is a dolog nemes egyszerűséggel megoldódik: a nő leveszi a törölközőt felsőtestéről, megmutatván a napsütésnek ékeit, a férfi is ledobja magáról takaróját, és hirtelen felrántja a száraz nadrágot. A nő bedugja hüvelykujját a friss bikini alsó részébe, és megpróbálja kitágítani a gumírozott részt, hogy beleférjen. Így már kevésbé látszik, hogy hasa itt-ott megereszkedett, ami negyvenfelé már természetes, de a női hiúságnak nem. Elégedetten saját fenekére csap, és pajkos mosollyal elköszön a férfitól. Az biccent, és elindul az ellenkező irányba.
Nicsak, a büféből két korsó sör indul a part felé. Elhanyagolt külsejű, cingár alak kerülgeti vele a szétvetett lábakat és gumimatracokat, amíg a céljához nem ér. János az, az alkoholista. A söröket óvatosan leteszi a kockás pokrócra. Próbálja koordinálni a mozgását: nehogy megbillenjen a teherrel, leguggol. A megrendelő, kigyúrt testű, tetovált karú férfi, föl sem néz, úgy nyújtja át a pénzt. Mintha János ott sem lenne. Az meg valami köszönésfélét motyog, és visszaindul. Természetesen bort vesz a borravalóból. Ahhoz van szokva, azzal kínálják, ha napszámba hívják. Hosszúlépést rendel, két kézzel fogja a poharat, és a nyárfa alá húzódik. Bután nézi a tömeget — ő még sohasem nyaralt. Már a felénél jár az italnak, amikor szeme kenyéradó gazdájára siklik. Mintha megérezte volna, a kigyúrt testű, aki éppen hanyatt fekszik a pokrócon, kezét a magasba löki, és mutatóujjával jelez a levegőben: még egy kört! És János leteszi a maradék fröccsöt a pultra, szemével odaint a büfésnek, hogy vigyázzon rá. Indul. Első a munka. Már a parton is van.
Nézem a Balaton vizét, meg a sok ugrabugráló ember-szöcskét, ahogy az ellenfényben fekete árnyékokként csillogva prüszkölik le magukról a vizet. Mintha csak egy Dejneka-kép elevenedne meg. Hurráoptimizmus, szocreál felhang nélkül. De ne bántsuk Dejnekát, ő legalább jó festő, ez a tömegnyi ember meg modellnek sem jó.
Hanem ott, kicsit távolabb a bójától most valami burvány keletkezik. Jóval nagyobb, mintha egy madár bukna le a mélybe. A hirtelen mozgásimpulzus gyűrűkben elhal. Mi lehetett az? Ki tudja. Jobbról csónak indul a tetthelyre, vöröskeresztes zászlóját lobogtatja a szél: utasa akkurátusan hajtja, az evezők egyszerre csillannak a napfényben. Nem kellene gyorsabban haladniuk? Hátha segítségre szorul valaki! A burvány emberé is lehet, és ha az, nem láttam, hogy feljött volna a felszínre! Hé, mentősök! Már rég a vízben kéne lenni! Átfésülni a környéket, lebukni, a lábánál fogva, vagy a hóna alá nyúlva kicibálni a testet! Mire vártok? Nemcsak én vagyok tanácstalan, a csónakos, meg a nyári ég alján bóklászó fák is. Egy hirtelen szélroham kisöpri a párát a víz felszínéről, s most irracionálisan élesen látom a túlpartot. „Az emberélet útjának felén...” kezdeném az iskolai memoritert, de megérkezik a család, és rácsapja az ajtót Dantéra.
— Történt valami, amíg nem voltunk itt?
— Semmi. Félórája sincs, hogy elmentetek.