Halmosi Sándor: Lao-Ce szenvedélye
Ab-Art Kiadó, Ekecs, 2018

A Tiszaörs-fürdői SPN műhelytáborba érkezve Vass Tibor egy érdekes könyvet nyomott a kezembe. „Halmosi Sándor — Lao-Ce szenvedélye”. Ránéztem. Semmi sallang. Az ember szívesen tartja a kezében. Hiába… egy borító sok mindent eldönt. Mint ahogyan Juhász Zsolt könyve ─ a Magyar nyelv, mint útikönyv az élet nevű túrához —, amely Halmosi Sándoréval egy időben akadt a kezem ügyébe. Na, annak közel sem fogott meg a külleme, de aztán gyorsan vettem egy fehér A/4-es lapot és összehajtottam borító gyanánt. Így sikerült aztán elolvasnom, s ma azon töprengek, hogy vajon melyik könyv volt életem legfontosabb olvasott műve.
Lao-Ce szenvedélye. Hmm… az meg mi lehet? Nézek magam elé bután. Persze, olvastam a főművét, a Tao Te King-et, de nem ugrott be, hogy mire is kéne gondolnom. Aztán felütöttem az első szöveges oldalt. „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.” Az első gondolat, ami szembeköszön. Itt már tisztán éreztem, hogy ez tényleg nekem való kötet lesz. Aztán az jutott eszembe, hogy játszom kicsit a véletlenekkel… Mondjuk számmisztikázom egy csöppet. Veszem például Halmosi születési évszámát és a sajátomat, s így a számokat felhasználva választok ki egy-egy verset vagy sort, aminek a mentén elemzésbe kezdek.

Egy a forrás

És ki fog száradni egyszer az a szép, zöld völgy.
Ha eszedbe jutok. Ha eszembe jutsz…
És ki fog száradni egyszer az a szép, zöld völgy.
És ki fog száradni egyszer az a szép, zöld völgy.
Ha eszedbe jutok… Ha eszedbe jutok,
Minden vörös lesz benne és hideg ezüst.

Ennél a kreált versnél például Halmosi születési évszámát és a sajátomat használtam. 1971 és 1992. Így a számokra hagyatkozva jöttek egymás után a sorok a könyv első versétől kezdődően. Na de miután elolvastam a kötetet nem bírtam a kíváncsisággal. Érdekelt ennek a minden bizonnyal idős, nagyszakállas úriembernek az arca. Legalábbis így képzeltem magam elé… mint egy modern szerzetest. Szóval utánanéztem, és egyhamar kiderült számomra, hogy az írás mellett: matematikus.
Így már nem tudtam annyira beleélni magam ebbe a történetbe, s elengedtem az előzetes gondolatomat, hogy ajánlom majd neki, hogy a Lao-ce szenvedélye után írjon egy kötetet
„A matematika kiszámíthatatlansága” címmel. Ahogy tovább pásztáztam a betűket, már a második oldalnál szembeszökött, hogy mennyire egy rugóra jár az agyunk. Eddig ugyanis Pilinszky Négysorosa volt nálam az etalon ebben a műfajban, de most valami sokkal inkább szívet melengető költözött a helyébe.

Négysoros

A kislányom nő.
A kegyelem is nő.
Már járnak.
Átjárnak.

Olvasom e sorokat, pont miután közzétettem az „Isten Nő — avagy az Aranycore eljövetele” című cikkemet, melyben megállapítom, hogy a női minőség sokkal fajsúlyosabban van jelen az életünkben, s a Természetben, mint azt manapság gondolnánk. Kitérek a női jelleg befogadó szerepére, s ezzel párhuzamban a Napra, mint a halálunk utáni, vonzó, fő fényforrás lehetséges égitestére, mely a lélek átjáró házaként ragyog, kegyelemmel. Ezek a fránya véletlenek! Azt az egyet tegyük hozzá, hogy a költő útja, a mester útja, mert azt az egyet mindkettejük tudja, hogy az értelmetlen jelzések labirintusát nyílegyenesen miként szelje át, hogy az erdélyi nőket dicsérje, vagy éppen a vers születésének kvintesszenciáját kimérje, persze rögtönözve, spontán.
„Az élet költészet nélkül fel nem fogható.”
S hogy én mennyire egyetértek ezzel a kijelentéssel. Hiszen mindenkinek egy az érdek, s hogy ezt most érted vagy nem érted, az talán csak annak függvénye, hogy még véletlen sem vélted, hogy a miértek, ha megérted, már érték és éppúgy közös érdem, mint ahogyan mi mindannyian a Szent Harmadik szolmizációs hang jegyében, azon a rózsafüzéren kaptuk az infót, amin keresztül jött a manna és áramlott a csí, ott az első pár hónapban a köldök környéki illatozó csokor, avagy csakra táján mímelődve.
Sokat gondolunk a nőkre. Megunhatatlan, visszatérő témája ez a költőnek éppúgy, mint a letűnt időknek, a több millió éves Természetvallástól kezdve a Földanyán át, Madonnákon és szépséges Vénuszokon keresztül a Boldogasszony hittől vezérelve, egészen napjaink múzsájáig bármelyikünknek. S most, amikor a túlfűtött és egyszersmind kiégett szellem tüze puszta sivárságot hagy maga után az elmúlt kétszáz év nyomán, pont mint anno a másik híres folyam köze… Most elnyomja a Jin-t és kiszívja és átformálja Őt, szűzhártyáját nem szelíden áthágja, hogy terjedjen az Isteni nedű, hanem gátat állít, s férfias, egyenes egyenruhába kényszeríti neanderező folyamát, majd csodálkozik, hogy mi végre az érrendszeri problémák, hogy miért rövid a női frizura, s miért nem inkább hullámzó, kacérkodó és erős, mint a mesékben.
Halmosi nem tétlen! Halkan jegyzem meg, hogy a női frizuráról két verset is elénk tár, s majd négy oldal hosszan csavarintja a szavakat a témában. Persze a Nő útja mellett megjelenik a Férfi útja, ahogyan a Mesteré és a Tanítványé is, végül pedig a Politikusé, akiéről szűkszavúan csak annyit közöl:

„szóra sem érdemes.
Ha befejezte, akkor kezdődik.”

Mit tud tenni a költő? Végül úgyis kiderül, hogy: „Mindenki jó. Talán csak a szeretethiány mértékének arányában vagyunk rosszak. Talán még a sátán is.”
A kedvenc strófám mégis a Szemérmes pajzánokban leltem… Igazából csak remélni merem, hogy idővel az ilyen jellegű versbe foglalt okítások is elérik a jelenlegi tanítási rendszer ingerküszöbét, hogy megkerülhetetlen részét képezzék az irodalomóráknak.
Na de mit tehetek én? Azon túl, hogy elismerően fejet hajtok, s konstatálom, hogy amíg tízenoldalakon fejtegetem az Egységet, azon belül pedig a test, a lélek és a szellem kapcsolatát, felhívva a figyelmet a nyelvünkben működő Doppler-effektusra, na meg azon kódolt tanokra, amelyek a Védikus írások filozófiájaként tovább élnek mint mag, s hogy gyakorlatilag minden hullámtermészetű, elméletben pedig lehet bármi, miközben mindezen szerteágazó, ámde mégiscsak szervezett szerzeményem végkövetkeztetéseit mindössze négy sorban összegzi a szerző, Halmosi, ha éppen ahhoz szottyan kedve. Mindezt olyan zseniális húzóerővel a versek között, hogy csak ámulok és bámulok, ahogyan építkezik és egyik írás követi a másikat. Egyszerűen lenyűgöző következetességgel halad elejétől a végéig. Mindeközben pedig kapcsolódási pontok garmada jellemzi az oldalpárokat. Némely vers végén nincs pont, s a rákövetkező kisbetűvel kezdődik, így összeolvashatóságra is ad okot. Játékos és komoly egyszerre, igazi, izgalmas trip, avagy utazás a szavak szárnyán.
Amit én tehetek, az nem más, mint hogy jó szívvel ajánlom az ismerőseimnek. Meg hogy amikor találkozunk többen, akkor random előkapom és felolvasok belőle… Tetszik nekik. Kölcsönkérik. Néhányan még meg is veszik a kötetet. Örülök ennek. Még csak most köszöntött be az Ősz...

„Mire a levelek lehullanak, hazatérsz te is”