Spanyolnátha művészeti folyóirat

Irlanda Kristóf

Az emlékezés illúziója
Jenei Gyula: Mindig más című kötetéről

„Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven.”

Bernhard Schlink

Mi történik a valósággal az emlékezés során? Átíródik, eltorzul, az álmok és víziók hamis kosztümébe csavarja magát, mígnem az illúzió fel nem emészti azt? Mi van, ha emlékezésünk során, az idő okozta ferdítések is, egy bizonyos sávjában az életnek valósággá válnak?! A saját valóságunkká. „A valóság a képzelet elemeiből építkezik. Csak létező dolgokat bírunk kitalálni.”
Bodor Ádám


Mintha az emlékezés során fogást találnánk az időn, mintha egyszerre húznánk a múltat a jelenbe és taszítanánk jelenünket a múlt elmaszatolt keretei közé.
Az emlékezés kétágú villa. Mert míg képes arra, hogy megszilárdítsa a mát, addig ugyanilyen erővel képes elfeledtetni is azt. Az emlékezés felejtést fakaszthat, mert míg a múlt ragadványos mocsarában masírozunk, óhatatlanul is elvonja tekintetünket a jelenről. Az emlékezés tehát veszélyes, mert gyakran olyan tapasztalásokat vetít elénk, melyeket feledni kívántunk. Önmagában azonban nem állíthatjuk, hogy az emlékezés mint folyamat egy rossz dolog lenne. Hiszen egy cselekvésnek nincs jelleme, így jelzővel is csak óvatosan illethetjük azt. Jelleme a cselekvőnek van, így az emlékezés a cselekvő függvényében lesz ilyen, vagy olyan. Éppen ettől, hogy tőlünk válhat ilyenné is, olyanná is, lesz elképesztően veszélyes és felelősséggel telített az emlékezés pillanata.
Jenei Gyula visszaemlékezései, vallomásai, az azokban megbújó kérdések olyannyira emberiek, mind érzésben és megfogalmazásban, hogy az olvasó óhatatlanul is beleivódik a versek teremtette környezetbe. Az ember tanuló lény. Minden képesség-elsajátítását tanulás előzi meg, így az emlékezés és felejtés képességét is. Gondoljunk csak a történetre, miben az emberek rájönnek haláluk napjára, s ezért meg kell tanulniuk felejteni, hogy kijussanak a barlangból, önmaguk barlangjából, a magány barlangjából. Az emlékezést az emlékeztetés teremti meg. Ez indokolja sokszor a naplóírást. A naplóírás az emlékezés manifesztációja. A múlt eseményeinek feldolgozása segíti a jelen struktúrájának megerősítését.
Jenei Gyula Mindig más című kötete naplószerű. Emlékek kesze-kusza láncolata gyűrűződik lapról lapra, de nem nosztalgikus múltba révedés ez, sokkal inkább emlékképek sorozata egy előző életből, mely talán még el sem kezdődött, s éppen ezért véget sem ért, folyamatosan történik. Minden mindig volt, van és lesz egyszerre, és ugyanígy semmi sem volt, semmi sincs és semmi nem is lesz, vagy legalább is nem így, vagy legalább is mindig máshogy.
A múltat a feltételezés jellemzi, de mivel jelenünk is a múlt alapjaira rakódik, az óhatatlanul is viszonylagossá válik. Ilyen az, amikor az emlékezés fogást talál az időn. Amikor az ember magaslatból lógatja a tekintetét, sokszor kapja el a tériszony, ugyanez történik akkor, ha valami felejtésre méltó tapasztalásra fordítjuk vissza tekintetünket, de lévén, hogy magaslatunkat nem a tér, hanem a viszonylagos idő konstruálja, a tériszony időiszonnyá válik. Emlékezni veszélyes. A kötet borítója leginkább egy sűrű ködfellegre emlékeztetett, amely talán az emlékezés elhomályosult voltát jeleníti meg. A felidézés során a képek gyakran egy homályos masszából kerülnek elő, melyeket mi magunk formálhatunk, alakíthatunk. Ekképpen alakulnak a gyermekkori emlékeink is, ezáltal lesznek túlzóak, felnagyítottak, álomszerűek, és ekképpen jeleníti meg Jenei Gyula is régmúlt emlékeit. Egy olyan padlás belső terébe kaphatunk betekintést, mely ugyan lomtalan, mégis titkokkal teli. Részleteket, befejezetlen rajzokat találunk a porba festve, de az említett befejezetlenség tudatos szerkesztésről árulkodik. Nem arról van szó, hogy a versek félkészek lennének. Maga az emlék, ami befejezetlen, ezért gyakran a képzelet írja tovább a történeteket. Ez a kötet a végeláthatatlan, részletekre szabdalt emlékkockák megszerkesztett, tudatosan formált és alakított tere. Végigreflektálja a múltat, de sokszor a múltból is tesz utalásokat a jelenre. Mint például amikor arról gondolkodik, hogy a felelevenített emlék történte és leírása közt eltelt idő vajon mennyit csorbíthat emlékezetén. Egyfajta időhurkot teremt a textus. A felnőtt és gyermeki hangok versen belüli váltakoztatásával egy helyre terelődnek az idősíkok.
„adj egy biztos időpontot, s kiforgatom helyéből az életemet!”
Jenei Gyula megragadja az olvasót és belerántja ebbe a precízen megszerkesztett és kiszámított időutazásba, mely során az olvasó sodródik emlékről emlékre, mígnem már sajátjaként éli meg azokat. Gyakran használt szófordulatunk, hogy ’ha emlékezetem nem csal’. Jenei Gyula visszaemlékezése sokszor csal, ahogy a mi emlékezetünk is. Amikor egy régen megélt történésre akarjuk vetíteni figyelmünket, gyakran megszakad a belső szobában pergetett filmtekercs, és fantáziánkkal kell továbbfűzni azt. Ez történik a versekben is. Sok helyen nem emlékszik minden részletre a narrátor, ekkor a képzeletére bízza magát, ahogy a Bolond esetében, kinek durva nagy kezein kéklenek a körmök, s kinek talán régóta nem hordanak már ételt. Az emlékezés olyan, mint amilyennek Fodor Ákos írja le a tengert, ami a fövényt nyeli. „írja-törli, írja-törli mindig ugyanazt — sosem ugyanúgy”. Íródnak és törlődnek az emlékek, de ugyanazt a történést, már nem ugyanúgy látjuk visszanézve, mint megélve. Mindig más. A kötet gyakran végtelenül szerény, gyermeki hangot üt meg, amivel még inkább fokozza a megteremtett atmoszféra szorongató jellegét. Sok irányba nyúlnak a versek. Kíváncsiak, mint a gyerek, aki még csak ismerkedik a világgal, azonban a kötet esetében ez a gyermek a már megismert világot tapogatja, mintegy imitálódik az ismerkedés. Kérdést kérdés követ, anya, ez mi, és ez, és ez? Mindeközben a felnőtt, költő-én is megjelenik ezekben a kérdésekben, problémafelvetésekben. Gyerekcsínyektől kezdve, valódi bűnükön át, amik meg sem történtek, de valójában mégis, generációk közti kapcsolatok és korképek között lavírozva egészen Istenig is eljutunk.
„isten is biztosan szorong, amikor lenéz a földre.”
A kötet mind stílusában, mind megfogalmazásában, mind pedig hangulatában képes teljességgel eggyé válni a szorongó gyermekkarakterrel. Hangulata hullámzó, pozitívabból negatívabba csapódunk és vissza. A rím használat ritka, ha van is, spontán jelleget öltve, ugyanakkor tökéletes pontossággal megkonstruálva. Szóhasználata időnként játékos „elengedik ágaikat a végelgyenge levelek.”, máskor pedig fegyelmezett „nem azért, mintha ideológiai fenntartásaim lennének”. Szó esik itt mindenről, amire egy hatvanas, hetvenes évekbeli gyerek kíváncsi lehetett, és amire, annak a jövőbeli énje visszaemlékezni képes. Sokszor belső frusztrációkig enged a kötet, az emlékek mély kútjában. Dögkútjában. Azonban sosem enged egészen benne ragadni fulladásig, mindig visszább húz a merülés előtt, mígnem legvégül a végtelen magasságokig emel, egészen Istenig, aki ott gubbaszt talán, valamelyik nyárfa tetejében.