Spanyolnátha művészeti folyóirat

Balogh Robert

„Ragaszkodom a röpüléshez”; avagy szia MAB!

avagy Szia MAB!

Ültünk a vonaton. Pestről Tokaj felé. Én, még kicsit harminc alatt, fölött? A magam néhány kötetével. A túlzó önérzetével, tévedéseivel, meg amiről akkor még nem tudtam. Ültünk Molnár Attila Benedekkel. Véletlenül éppen együtt. Majd két évtizeddel idősebb volt nálam, akkor épp ötven körül lehetett, csöndesen, megértőn figyelt, figyelt a szakálla mögül. Szőke lehetett fiatalon, vagy barnás szőke? Merengő vagy inkább önemésztő? Keserű vagy csak zavarban volt? Voltunk ott a vonaton páran, csóró költők, holmi parnasszisták, néhány megjegyzés hangzott el, ablakon kibámulás és nagy csöndek. Pár poén és csend. Beszélgetés, no nem versekről, nem nagy dolgokról. Csak úgy. Csodálkoztam, nem csak én, hogy apánk lehetne. Lehetett volna. Mit keresett köztünk, már nem voltunk csikók, de hozzá képest, mégis innen voltunk az egészen… Pályakezdőbbnek tűnt, nem nálam, hanem nálunknál együttesen annak. Érettebben éretlenül érettnek hatott. Furcsa a magyar irodalomban a fiatal költő szerepe, ráadásul, ha ezt valaki kortalanul műveli... Ültünk a vonaton, előbb Miskolcig Intercity, aztán Interpici, vagy hogy hívták ezt az alfajt. Ahogy megváltozott a vonat közönsége, én úgy bizonytalanodtam el. Olyan regiszterben létező emberekkel találkoztunk ott, amilyeneket ritkán láttam addig, azóta sem. Olyan szociokulturális közeg alakult ki azon a vonaton, amivel szemben nem voltak tapasztalataim, eszközeim. Nem volt dohányzó vagon, egy idősebb férfi, európai kultúrkörön belül talán Tolsztoj tudná leírni, hogy miként látott, s viselkedett, mindenesetre ez a kortalanul öreg, csontra szikkadt bőr, koponyára szikkadt hajas fejbőr ott és akkor rágyújtott. Az egyterű vagonban, ahol a svájci turistától a pesti költőkön át a kiskertbe igyekvőkön, s a „túl jón és rosszon” létezőkkel együtt mindenki rácsodálkozott, hogy mi történik. Hogy ott és akkor kizökkentünk az időből. Erre MAB mondott valamit félhalkan. Hogy a hetvenes években tattarattatam… Már nem tudom felidézni, hogy pontosan mit. Csak azt, hogy ott ült velem szemközt, hogy mocskos volt az ablaküveg, porospiszkos a kisasztal és ragacsos az ülés. De megnyugtatott. Hogy ez nem valami különös dolog. Ez természetes. Valahogy így emlékszem a verseire is. Nem nagy ívek, nem tűzijátékok, dörgedelmek, hanem kis képek. Pontos találatok. És valamiféle tisztaság. Szemlélődő tisztaság. És még egy vonatos kép. Egy másik írótábor, talán Egerből visszafelé. Meg már mintha ott is, táborozáskor. Két fiatal lányt, mintha a szárnyai alatt óvott volna. Volt benne valami atyai. Rezignáltan kedvesen védelmező. Talán lányai voltak? Vagy értett a nőkhöz? Ki tudja már ezt ma?
Ültünk egymás mellett néhány lapbemutatón. Ha tőlem olvastak fel, mindig gratulált. Odafigyelt, hogy mondjon valamit, ami több az udvariasság üres gesztusánál. Emlékszem egy Pilinszky-versére. Hiába kerestem — most épp több lakásban, dobozokban hevernek a könyveim, amik polcon, azok is két sorban, esélytelen, hogy megtaláljam. Beszállt ő is játékokba, költőknek, évfordulókra írni, aktualizált emlékverseket. De igazán akkor működtek a szövegei, ha a maga formáiba rejtett kis képeit írta. Sikerült megtalálnom egy nagyversét, elektronikusan, a Spanyolnáthában. Milyen furcsa az emlékezet. Szerettem volna gratulálni ezért, valahogy, valamikor. Hát most, talán sosem késő egy köszönöm!
MAB, ha hallasz, ha fontos a költészet neked ott, ahol vagy, hát ez az. Nagy vers. Olyasmi, amilyet egyszer-egyszer ír ember az életben.

44dik

ragaszkodom a röpüléshez, emelkedés
tesz szabaddá ismerve korlátaim
ez és csak ennyi a földi küldetés
nem fontos a beszéd, elúsznak szavaim
a megtört kenyérben a benne levés
majd megvakít szivárvány húrjain

(http://www.spanyolnatha.hu/archivum/r_evolution/15/szepirodalom/molnar-attila-benedek/814/)