Hetedikesek voltunk. Vagy tán nyolcadikosok. Bánhidi Zoli, Molnár Attila és én zenekart alapítottunk. Neve: Lekváros Kolbász. A trió úgy hozta létre zeneszámait, hogy mindhárman kezünkbe vettünk valamit, ami hangot ad, Attila többnyire ritmushangszert, és bekapcsoltuk a szalagos magnón a hangfelvételt. Szörnyű improvizálás kezdődött. Szörnyű és hosszú. Mikor úgy éreztük, kifulladtunk, megállítottuk a felvételt, és visszahallgattuk, mit is műveltünk. Ha úgy ítéltük meg, valamit, nem pedig semmit, megtartottunk, és indult az újabb menet. Ha annyira épkézlábnak bizonyult a rögtönzés, hogy volt rá lehetőség, szöveg, dalszöveg is született. Ez Attila terepe volt. Egyre emlékszem: „…narancssárga tejfölfelhőt hord az esti szél…” Egész délutánok teltek így el. Úgy éreztük, alkotunk. És valóban úgy is volt. Ki állíthatna mást?