Állok. Csak a kert él. Ahogyan vár. Ahogyan
megnyúlnak a fák és a tuják mind. A tavam
eltűnik a sűrű feketében. Az eső
fénylő boritással fut a törzsön az idő.

Fénylő borítással fut a törzsön az idő.
Bögrémben az arc már idegen, más – lesi ő,
mint nézem a csáját, amit adtál az imént.

Eltűnsz-e a sűrű feketében? Ne siess!
Várj még, kora reggel van – az út, város üres.
Várj még, hova mennél? Ez a ház még a tiéd.

Megnyúlnak a fák és a tuják mind. Mire jó?
Elmégy? Nosza, menj már! Nem is értem, mire, ó,
még itt mire várhatsz? Vagy a válasz keserít?

Csórd el, gyere, vidd el, ki a kertből, ami kell.
Itt egy lila jázmin. (Belehaltam, no.) A hely
mégis, csakazért is fölibénk nő, kavarog
két szirma a földnek. A nyomodban haladok.