Két évvel ezelőtt jelent meg a Fordított idő, most pedig a trilógiának tervezett regényciklus második darabja Elsodort idő címen. Az első kötet végén a Nyugati szél szigetén hagytuk el Rioldát, a szülőföldjén, ahová visszatért, miután gyermek- és serdülőkorát kényszerű vándorlással töltötte a koraközépkori Európában. Királynőként fogadták a szigeten, és nekünk, életregénye olvasóinak az volt a kérdésünk, hogy ez a józaneszű és tisztaszívű asszony a tenyerén viselt varázsjelekkel és a maga keserves tapasztalataival el tudja-e majd kormányozni a magányos szigetet a kegyetlenség, az önzés és a rettegés viharos tengerén.
Most megtudjuk, hogy a kontinensről hozott férjével, akinek két fiút és egy lányt szült, békében uralkodik mind a 94 alattvalóján. Persze ez a sivár, semmilyen csábító zsákmánnyal sem kecsegtető földdarab egyetlen hódítónak sem keltette fel az érdeklődését. Az állati sorban élő őslakókat, ha írni-olvasni nem is, de beszélni megtanította. Azzal pedig, hogy a római kalendáriumból és a kelta meg germán hagyományból összeeszkábált időszámítás alapján a sziget népe előtt minden reggel kihirdeti, hol is tart az idő múlása, sikerült valamiféle társadalmi struktúra benyomását keltenie. Aztán egyszerre egy angolszász király levele töri meg az egyhangúságot, látogatásra hívva Rioldát udvarába. A parányi sziget királynője, aki kíváncsi rá, mi is történik a nagyvilágban, elfogadja a meghívást, miután lányának ígéretet tesz, hogy pontosan egy év múlva visszatér. Európa sáros útjain ekkor már nem a déli hódítók száguldoznak. Az erdőkben elkorcsosult zsidó törzsek migrálnak, a megszállott Benjamin pedig, a dúsgazdag Moises elfajzott unokaöccse velük akarja újraéleszteni Salamon király hajdan volt birodalmát. A furfangos Hákim a tökéletes várost kívánja felépíteni Andalúziában, de rájön, hogy azt ebben a muzulmán országban csakis a nők segítségével teheti meg, és hogy költséges kémhálózat helyett egyszerűbb elraboltatni Észak előkelő hölgyeit — köztük Rioldát —, akik aztán úgyis kifecsegik a keresztények titkait. A nyelvtehetséggel és távolbalátó képességgel megáldott Hanna, a Moises házában tengődő szegény rokon rabszolgalányok hajcsáraként érkezik Andalúziába, ahol Hákim felfigyel tehetségére, és a falanszter „szerelemgyárába” zárt lányok madámjává teszi. Rioldát ő segíti a menekülésben. (Nem csodálhatnánk, ha a trilógia harmadik részében ez a Hanna majd a rabszolgalányok élén valamiféle női uralomra tenne kísérletet.) A feketehajú, ibolyaszín pupillájú északi királynőt — itt már az olvasó is érzi — varázserő óvja tengeri útján, ami Velencébe vezet, egy rejtélyes idegen házába. Az idegen persze nem más, mint a zsidó prófétaságba belefáradt, viszont a szentek ereklyéivel folytatott üzletelésbe jól beletanult Benjamin. A következő nagy utazás pedig az északi tengerpartokig már valóban Szent Brúnó koponyacsontjának védelme alatt zajlik tizenkét szerzetes társaságában. Azután cornwalli hajósok utolsó selyemsála fejében hazaviszik Rioldát a Nyugati szél szigetére, hogy pontosan egy évvel útnak indulása után érkezzen családjához, a feketerigó napján, ahogyan megígérte.
Vajon mit is olvasunk?, északi szágát?, keresztény legendát?, tündérmesét?, Seherezádé-történetet?, sci-fit? vagy egyszerűen egy hátborzongató, de mégis elbűvölő és megmosolyogtató kalandregényt? Bánki Éva fordulatos mesélőkedve, sodró erejű elbeszélő stílusa már az első kötetben magával ragadta az olvasót. Nincs ez másként a másodikban sem. De ehhez hozzájön még az a fölényes irónia, amely elkápráztatja az olvasót, és elfogadtatja a történet egyre meglepőbb kanyarait is. Elfogadjuk, hogy a normandiai erdőkben bolyongó régen halott hercegfiak egy gyanús előéletű, megszállott apátúr templomának falain nyerjék el halhatatlanságukat Krisztus kísérőiként. Elfogadjuk, hogy a pátriárka Moises narbonne-i kereskedő rabszolgatömegeket mozgat Európa északi végeiből a déliek felé, ahol e rabszolgák legügyesebbjei már átvették az uralmat az Andalúziát névlegesen birtokló muszlimoktól. Elfogadjuk, hogy egy tengerbe nyúló földnyelven, egy romos várkastélyban, egy halott lányt teherbe ejt egy kóborló viking harcos, és a megszülető fiúgyermek legféltettebb kincseként őrzi magában szülei történetét. De legfőképpen elfogadjuk, hogy Rioldát a pókhálómintás tenyere és tündérszíve átsegíti a feje tetején álló Európán, hogy hűségét végig megőrizve, és Velence meg Benjamin vonzerejének ellenállva térjen vissza szigetére.
Olvassuk, hogy az arabokat Martell Károly már megfékezte, de azt is, hogy a frankoknak van egy ifjú királyuk. Talán ő az, aki majd új rendet tud szabni a szétzilált kontinensnek? Olvassuk, és nem tudjuk letenni, mert a történetnek egyre több az áthallása. Hogy ez a tótágast álló világ nem a jövő képe-e? És miután letettük a másodikat, várjuk a harmadik kötetet.