rejtjelek a bőrödön,
szempillád zászlaján tömbös,
zárt várkapu.
az ajtók ismeretlen varázspálca
ívére várnak
s mindent elhiszel,
csak nyíljanak meg a sötétségbe
taszított utak.
úgy vezetsz világtalant,
mint aki már
mindent látott
és a vakság sem
bizonytalanít el,
mert az elme
úgy fénylik homlokodon,
mint az eső utáni
falevél a lombokon.
ez az az ajtó,
melyhez ha kulcsot adsz,
már soha nem tudod ugyanúgy
nyitni még egyszer.
a bizalom olyan falat,
melyet csak egyszer lehet lenyelni
s utána visszaöklendezni
már lehetetlen.
nehéz sebből lassú vér folyik,
s gyógyulása
a szobák mélyén van
abban a sarokban,
ahonnan a fény sem szabadulhat.