A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye első fontos írásos emléke Boldvához kapcsolódik, ahol az irodalomtörténeti kutatások szerint keletkezett a bencés apátság kolostorában 1192 és 1203 között az első összefüggő magyar nyelvemlékünk, a Halotti beszéd és könyörgés. A magyar nyelvnek ezt a nagybecsű emlékét a Pray-kódex 154. lapján találjuk. A 12. század végén keletkezett kódexről először 1770-ben Pray György tartott ismertetőt, ezért róla nevezték el.

Pray Györgyöt Pozsonyban vették fel a Jézus Társaságba (jezsuiták), majd Bécsben kezdte meg szerzetesi életét. A próbaévek után 1743-ban Pécsett tanított. Bölcseleti tanulmányait Nagyszombatban végezte 1744—46-ban. Utána egy-egy évig Nagyváradon, Trencsénben, Nagyszombatban és Pozsonyban tanított középiskolában. 1761—73-ig minden állomáshelyén első munkaként a történelem szerepelt kisebb feladatokkal összekötve, így Budán, Bécsben, Székesfehérváron, Komáromban és 1768-tól Pozsonyban. Amikor 1777-ben a nagyszombati egyetem Budára költözött, Pray másodkönyvtáros, 1782—90 között pedig igazgató lett. Élete során a magyar királyok történetét I. Ferdinándig (1564) írta meg. A Habsburg-uralkodókkal működésének elején még nem foglalkozott, mert nem kapta meg az engedélyt a források korlátlan használatára. Ehelyett középkori témákhoz nyúlt, és megírta több magyar szent életrajzát. Amikor Árpád-házi Szent Margitét írta, az egyik középkori kódexben egy magyar nyelvű gyászbeszédre akadt. Ezzel felfedezte a magyar nyelv legrégibb emlékét, a Halotti beszéd és könyörgést.
A középkor további időszakáról elsősorban mondák tanúskodnak.
„Borsod s Heves határán,
Jó vándor, aki jársz,
A sík vidéken egy vén
Ároknyomot találsz!
(…)
Magas partját mi végett,
Mikor s ki hányta fel?
Az eltűnt századoknak
Homályaiban vesz el;

S úgy áll a zöld mezőben,
Mint nagy királyi sír,
Melynek porlott uráról,
Rég megnémult a hír.

De annyi szent igaz, hogy
Sok százados korú;
— S jó hogy nem szól beszéde
Mert volna szomorú! — „²

A Csörsz árkáról született monda még a magyarok bejövetele előtti időkről szól. A fiatal avar király, Csörsz, beleszeretett szövetségese, Rád fejedelem lányába, Délibábba és feleségül kérte. Rád sajátos feltételhez kötötte a házasságot, Csörsz csak úgy vihette el lányát, ha vízi úton teszi azt a száraz alföldi síkságon keresztül. Csörsz egész népét munkára fogta, hogy árkot készítsenek, ahol majd vízi úton elviheti szerelmét. A munka már majdnem elkészült, amikor egy viharos éjszakán Csörszöt villám sújtotta. A népe ezért elátkozta az árkot, hogy csak a délibáb csalóka képe tölthesse meg vízzel. A monda emlékét Ároktő és Árokszállás neve őrzi napjainkban is. A monda Tompa Mihályt is megihlette, ezért is írta a fentebb idézett versét.

Az Anjouk és a Hunyadiak idején Borsod legfontosabb, központi helye Diósgyőr volt. Nagy Lajos és Mátyás is gyakran és szívesen töltötte idejét a várban. Diósgyőr alapításáról is olvashatunk Tompa „Népregék” című gyűjteményében egy mondát. Mátyás király itteni tetteit pedig a „Mátyás király Gömörben” című mű örökítette meg.
„Egyszer Mátyás király Gömörben vendégeskedett. A helybéli nemesekkel mulatozott, vacsorázott. Itták a jó gömöri borokat. Emelgették az ékes-fényes aranykupákat. Éltették a királyt, ittak az ország boldogulására, ittak egymás egészségére. Áldották a hegyet, amelyik ilyen felséges levet eresztett. Csak egyről feledkeztek meg, a szegény emberről, aki a jó bort megtermelte.
Megszólalt Mátyás király:
— Jó uraim, valakiről nem feledkeztünk meg a nagy áldomásban?
Törték a fejüket az urak, de semmi nem jutott eszükbe, amit vagy akit éltetniük kellene.
— Hát a szegény szőlőmunkást nem áldjuk, akinek a jó bort köszönhetjük? — kérdezte a király. — Arra nem gondolunk, aki a szőlőt megkapálta?
Összenéztek az urak. Az egyik megszólalt:
— Semmi az! Ahhoz nem kell ész.
— No, ha semmi, akkor holnap reggel kimegyünk valamennyien a hegyre kapálni! — mondta a király kemény hangon. Az urak nem mertek ellenkezni.
Másnap reggel Mátyás kivitte az urakat a szőlőbe, a hegyre. A parasztok éppen reggeliztek a fák alatt. Vöröshagyma, kenyér és szalonna volt az eledelük.
— Pfuj! De nagy szaggal vannak — fintorgott az egyik úr. Mátyás király úgy tett, mintha nem hallotta volna, de nem eresztette el a füle mellett.
Az urak elvették a munkások kapáit, s felkaptattak a meredek hegyoldalban. Mátyás úgy rendelkezett, hogy felülről lefelé kapáljanak. Természetesen ő is beállt a sorba.
A nagypotrohos urak majd orra buktak a meredek lejtőkön, csorgott róluk a verejték. Kiguvadt a szemük a nagy igyekezetben. A király nem irgalmazott, délig hajtotta őket, megállás nélkül.
Délben végre letelepedhettek ők is egy kicsit az árnyékba. Meg is éheztek, meg is szomjaztak rettenetesen. Ki-ki elővette a tarisznyáját, amibe otthon a szolgák isten tudja miféle finomságokat csomagoltak. Mátyás király nem hagyta, hogy az urak a hazai sültekből, főttekből falatozzanak. Hagymát, kenyeret, szalonnát adott nekik. Amilyen éhesek voltak, még az is nagyon jólesett. Vizet ittak rá, s aztán újra kapálniuk kellett. Úgy érezték, soha nem jön el az este, hogy végre hazamehessenek. Ölte őket a szomjúság is, mert a vöröshagyma meg a szalonna kívánta a vizet.
Na, valahogy csak eljött az este. A fáradt, izzadt urak alig bírtak hazavánszorogni.
— Semmi-e a kapálás? — kérdezte Mátyás király a tegnapi urat.
— Ó, uram, sose gondoltam volna, hogy ennyire nehéz munka ez, de ők bizonyára megszokták.
Mátyás keserűen elmosolyodott. Kutyából nem lesz szalonna. Az urak soha nem
fogják megérteni a szegények életét.
Azok pedig fogadkoztak, hogy ezután gondolni fognak a föld népére is. Addig legalábbis gondoltak, míg Mátyás volt a király, de aztán hamarosan elfelejtették a gömöri leckét.”³
Az első borsodi költő neve ugyan ismert, (Miklós széplaki szerzetes), de műveiből semmi nem maradt ránk. Irodalmi emlékünk még a Vitkovics-kódexben ránk maradt Miskolci töredék, mely 1525-ben keletkezett és apácák számára, intelmeket tartalmazva.
Tompa Mihály és Borsod, illetve a Hernád partja összefonódott egymással. Idén a nevezzük úgy ’48-as triumvirátus (Arany — Petőfi — Tompa) két tagjának is 200. születésnapját ünnepeljük.
A „triumvirátus” kifejezést egyébként Petőfi találta ki, „Arany, Petőfi, Tompa, …szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem. S az érdemdíj? Egy falusi papság, egy falusi jegyzőség és egy nagyvárosi …izé…semmi”⁴ A hármast Petőfi kötötte össze, meg a levelezés, hiszen 1852-ig Arany és Tompa személyesen nem ismerték egymást.

Az Arany-év jubileumi rendezvényeiről nagyon sokat hallani országszerte, de a jó barát Tompa Mihály emlékezete kicsit háttérbe szorul a költő fejedelem emléke mellett. Sorsszerű ez, azt hiszem, hiszen életművük megítélése is hasonló az irodalomtudomány részéről. Pedig Tompa egyénisége sokkal érdekesebb, mint ahogy az irodalmi köztudatban él. Akárcsak Petőfi vagy Arany, ő is a társadalom ún. mélyrétegéből emelkedett ki, csak útja sötétebb, nyomasztóbb volt, mint társaié. Apja önpusztító, magát korán halálba ivó, részeges csizmadia volt. Testvére, József 1822-es születését követően édesanyját is elveszítette. Az árva fiú ekkor került a nagyszülőkhöz Igricibe, de a sorsa nem fordult jobbra, hiszen a nagyszülők verték, agyondolgoztatták. 15 évesen tudott elszabadulni az igrici pokolból. Sárospatakra ment tanulni, de mivel magát kellett eltartania, hogy tanulhasson, szolgadiák lett. A tanulmányai alatt a módos diákokat szolgálta ki, de ahhoz, hogy álma valóra váljon és jogász legyen, nem volt elegendő anyagi alap a megalázó szolgalét. Nincs más lehetőség tehát, mint a papi pálya… Kálvinista lelkész lett, nyugodtan mondhatjuk, félig-meddig hitetlenül. A szabad szellemű, örök lázadó lélek, mindig mindenben kételkedett, mintha Madách Luciferének kétely-magvai Ádám mintájára lelkében találtak volna termékeny talajra. Bár lelkészként élte le életét, saját vallomása szerint a szó klasszikus értelmében sosem lett vallásos. Bár szerintem ez a tétel nem pontos, hiszen véleményem szerint az igazi hit olyan, mint az övé: örök kérdések sorozata, válaszokat várva, olykor válaszokat kapva.
A papi hivatás mellett házitanító, és hamarosan országos hírű költő lett, akit erősen megigézett a népdalok szépsége, formai természetessége és tisztasága, valamint a mondák és regék mitologikus világa.
„1840 őszén már a bölcseletet hallgatja mint harmadéves togátus. De ez év elején az iskolaszék engedelmével ismét elhagyja Sárospatakot s a Sissáry-családhoz a Hernád melletti Kakra megy nevelőnek Sissáry János földbirtokos két fogadott gyermeke, Gyula és Kálmán mellé. Ez az év Tompa ifjú korának első boldogabb éve. Mind az úri kényelem, a melyben itt él, mind a családnak iránta mutatott nagyrabecsülése feledtetik régi szenvedéseit. Sissáry János a Tompa itteni működéséről 1840. decz. 5-dikén kiállított bizonyítványban elismeréssel említi, “példás szorgalmát, fáradhatatlan ügyekezetét s dícséretes külső magaviseletét”. Kovács Sámuel ref. lelkész pedig “ezen sokra czélozó reménységű nemes ifjúnak” “erkölcsi példaadásáról s kathedrai jeles tanításáról” tesz bizonyságot.⁵  Itt írja Tompa Kandallódal, Vízdal és Póstadal czímű verseit, a melyek közül a két elsőt a Társalkodó 1840. évfolyama közli, míg a harmadik összegyűjtött művei közt is olvasható. Innen számíthatjuk költői pályáját, noha ő maga csak a következő évtől számította.”⁶

Tompa addigi költői kísérleteiben olvasmányaiból s elmélkedéseiből merít. Élményei még csak emberként vannak, nem költőként. A későbbi eredetisége hiányzik még ekkor. Csak a verselésnek bizonyos készsége, vagy egy-egy röpke gondolat kifejezésének könnyűsége jellemzi. Petőfi ifjúkori kísérletei például már mindjárt kezdetben a lángész eredetiségére vallanak, de Tompa zsengéi csak a versíró gyakorlatai. Azonban Kakon megismerkedik Pankotai Józsa Lajos ottani földbirtokos tizennégy éves lányával, Franciskával, aki először lobbantja szerelemre. Tompa sok kedves órát tölt vele.
A költészet és politika kapcsán köt barátságot Petőfivel és Arannyal. Az akadémia pályázatára elkészíti Szuhay Mátyás⁷  című elbeszélő költeményét, de pechére abban az esztendőben készül el Arany Toldija is, így az ő költeménye csak második lehet.

„Beh szomorú idő fordult a magyarra!
Egyik fél erre húz, a másik meg arra;
Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy;
S a huzakodásban erejéből kifogy!

Törökkel, tatárral eleget küzdöttünk;
De ha egyetértés lakozott közöttünk;
Csak megvoltunk lassan, most egy idő óta,
A csókának szemét vájja ki a csóka!
(…)
Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges, magyar:
Nála a szív bátor s vasgyúró volt a kar;
Szabadságot mormogott álmában is szája,
A kuruc-világban aligha volt párja.”⁸

Arany és Petőfi magával egyenrangúnak tartja a falusi pap gondolatvilágát, költészetét, így nem csoda, hogy egyszerre a forradalmat előkészítő költők között találja magát. Amikor Pestre látogat, ott a helye a Pilvax Kávéház asztalánál. A forradalom azonban betegen találja, Grafenbergben. Amikor azonban már úgy érzi, ereje visszaért, jelentkezett hadiszolgálatra, és tábori lelkész lett. A szabadságharc közben folyamatos aggodalmai és megingásai miatt barátsága Petőfivel megszűnt. Világos után ő is a megtorlás áldozata lett, egy ideig börtönben is ült.
1849 karácsonyán, Arany névnapján a következőt írta a tudós költő, „Nevem ünnepét én — zárkózva magamba — Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!”
Tompa ellentéte Petőfivel Aranyt is némileg eltávolította az egykori baráttól, levelét, melyet Grafenbergben fogalmazott meg, válaszra sem méltatta. A tragédiák sora azonban majd megváltoztatja Arany álláspontját. Tompa 1849-ben Bejéről⁹  Kelemérre került lelkésznek, s még ebben az évben feleségül vette Soldos Emíliát. Egy esztendővel később megszületett Kálmán nevű fiuk, akit azonban 2 hónap után el is temettek. Fia halála után az is kiderült, hogy felesége gyógyíthatatlan beteg. Ebben az időben többször is foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata. A nehéz időszakban azonban az egykori barát újra mellé áll. 1850 februárjában Arany levelet ír Tompának, amiben azt írja, „kik megmaradtunk, csatlakozzunk szorosan egymáshoz”. Ez a mondat volt Arany békejobbja Tompa felé. Tompa június 12-ei válaszában ezt olvassuk, „Mi minden nem történt azóta édes barátom…Tudod te is, tudom én is; érezzük és hallgassunk …barátod voltam, mint vagyok s óhajtok az maradni.”¹⁰
Arany ekkoriban vetette fel, hogy jó lenne személyesen is találkozniuk, szívesen meglátogatná a keleméri otthonában barátját. Arany levelében leírja, hogyan képzeli el Tompáék házát, mire a költő válaszlevelében pontos alaprajzzal „ajándékozta” meg, melyről azt írta, papíron szebb, mint valóságban…
„Anno ezer…de hát ki tudná:
E ház mikor építteték?
Annyi igaz: hogy feltalálva
A padlózás nem vala még.

Hogy pap vagyok, mindenki tudja,
Alázatosság jelszavam;
És erre a mestergerenda
Emlékeztet derekasan.

S a zápor hogy’ tréfál meg éjjel?
Szó nélkül megjön és szakad;

És mintha csak célozni tudna:
Az orromra egyenesen
Úgy koppan egy kövér hideg csepp,
Hogy majd nyavalyássá teszen.

Hajlékom meg vagy énekelve!”¹¹ 

1851-ben új állomáshelyre került, Hanvára. Aranynak írott levelei eztán innen keletkeznek. Az, hogy személyesen is találkozzanak, egyre inkább foglalkoztatja a két költőt. „Hát nem nagy bosszúság-e az, hogy mi még nem láttuk egymást…Ha egy faluban, vagy csak egy megyében laknánk is…Eljárnánk egymáshoz pipázni (nem hallottam senkitől, de úgy hiszem, te pipázol)”¹²
A találkozás végül összejött, hiszen Tompa 1852-ben felkerekedett és ellátogatott Nagykőrösre, ahol Arany tanítóskodott. „Tompa — írta sógorának levelében —, kivel amint tudod öt év óta levelezek, valahára meglátogatott. Pénteken, folyó hó 20-án délután állított be hozzám, inkognito, de én rögtön gyanúbavettem s így kénytelen volt elnevetni magát. 23-a délutánis mulatott nálam… Remek fiú, kit nemcsak becsülni, de szeretni kell. Ha munkáit olvasva azt hinnéd, hogy valami melankólikus ember, igen csalatkoznál: örökké röhögtetett bennünket élceivel és anekdotáival… Megígértem neki, hogy nyári szünnapok alatt meglátogatom Gömörben, ami tekintve, hogy Szolnokig vasút, azontúl Miskolcig gőzhajó van, nem oly lehetetlenség, hogy néhány pengőforintnyi áldozattal lehetővé ne válhatna. Ő viszont ígérte, hogy ezentúl nem vár öt évet, újabb látogatásra.”¹³

Tompa költészete ezt követően egyre árnyaltabb, a zenei hatásokkal átszőtt lett. Költészetét egyszerre jellemzi a remény és a reménytelenség. De a reményt valahogy sosem tudta pontosan megfogalmazni… Nem hisz a kiegyezésben, de más lehetőséget mégsem lát. Sanyarú gyermekkorának köszönhetően megmaradt betegségei, a sorscsapások gyorsan öregítik, még 50 éves sincs, mikor már aggastyánnak tudja magát. A halál 1868-ban 51 évesen ragadta el. Temetése nemzeti gyász volt.
Tompa költészetének van egy sajátos, semmihez sem hasonlítható hangja, ez talán annak is köszönhető, hogy hagyományai a többséggel ellentétben nem a romantikához, hanem a szentimentalizmushoz fűzik. Elődeinek Kazinczyt és Bajzát tartotta. Mindig jobban szerette a természetet, mint a benne élő embert. A legismertebb hazafias verse „A gólyához”.
„Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! Meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! Nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
…
Beszéld el, ah! hogy …gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádaskodik.

Tetvért testvér, apát fiú elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!”¹⁴

A művet az egész nemzet a saját bánatának kifejezéseként értelmezte. A hatalom pedig nem nézte jó szemmel a falusi prédikátor sorait. Ezért és egyéb kéziratban terjedő verseiért házkutatást tartottak nála, írásait lefoglalták (jórészét sosem adták vissza), őt pedig letartóztatták 1852. július 6-án és a kassai haditörvényszék elé állították, és 6 hétig zaklatták, majd ügyét le nem zárva hazabocsátották, hogy majd 1853 februárjában ismét beidézhessék és 8 hétig újra ott tartsák, végül 1853. április 3-án felmentsék.

Tompa Mihály költészete 200 évvel születése után is nagy rejtély. Sokáig Petőfi és Arany egyenrangú társaként élt a nemzet irodalmi tudatában. Először Petőfi hirdette, hogy ők hárman együtt képviselik a népi költészetet. Idővel eldőlt, hogy Tompa csak a szegényebb harmadik a két nagy költőbarát mellett. Néhány szép verse mégis jelentőssé vált az utókor számára: megmutatja a költő küzdelmét a nemzetért, szabadságért és az igazmondás jogáért. Némelyik tájversében, elégiájában méltó társa egészében véve nagyobb horderejű pályatársainak.

Felhasznált irodalom:

1. Borsod-Abaúj-Zemplén megye hon- és népismerete (tanári segédkönyv). Miskolc, 2004.
2. Sáfrán Görgyi: A levelező Arany János. Miskolc, 1999.
3. Tompa Mihály válogatott művei. Szépirodalmi könyvkiadó. Budapest, 1961.
4. Tompa Mihály évforduló Keleméren. Debrecen, 1991.
5. Váczy János: Tompa Mihály életrajza. in.: mek.oszk.hu/06800/06851/06851.rtf


¹ Tompa Mihály 260.o.
² http://mek.oszk.hu/01100/01101/html/02.htm#310
³ http:/matyas.litera.hu/node/21
⁴ 1847. február 23. in.: Sáfrán Györgyi 26.o.
⁵ Sárospataki Füzetek. 1904. évf. 78-82. o.
⁶ mek.oszk.hu/06800/06851/06851.rtf
⁷ 1846
⁸ Tompa Mihály 130.o.
⁹ Tompát Bején látogatta meg Petőfi, akivel innen együtt kirándultak Murány várába
¹⁰ Sáfrán Györgyi 36.o.
¹¹ Tompa Mihály 219.o.
¹² Sáfrán Györgyi 38.o.
¹³ Sáfrán Györgyi 38-39.o.
¹⁴ Tompa Mihály 212.o.