Petőcz András

Írók és olvasók, a magyar irodalom értői és szerelmesei körében létezik manapság egyfajta hallgatólagos megállapodás. Ez a megállapodás, vagy, másképpen szólva, közös vélemény arról szól, hogy Arany János irodalomtörténetünk egyik legjelentősebb vagy legnagyobb költője. Persze, „méricskélni” a sok korszakos zseni között nem helyes, nem is méltányos, eldönteni azt, hogy ki is a „legjobb”, nos, az irodalomban majdnem lehetetlen.
Arany János kétségtelenül egyike a legnagyobbaknak. Külön érdekessége életének, hogy viszonylag egyszerű, hétköznapi, ha tetszik, polgári életet élt, nem volt jellemző rá az a fajta „vadság”, önpusztító nyugtalanság, mint költőtársára és barátjára, Petőfire, vagy, hogy későbbi kort idézzünk, mint például Ady Endrére.
Cselenyák Imre a majdnem lehetetlenre vállalkozott, amikor megírta Arany János életét regényes formában. Munkájának érdeme, hogy közelebb hozza hozzánk, késői olvasókhoz azt az Arany Jánost, aki éli a mindennapi életét, de közben olyan lélegzetelállítóan csodálatos műveket hoz létre, mint a Toldi vagy az Ágnes asszony, vagy éppen a Vörös Rébék balladája. Cselenyák Imre művéből megismerhetjük Aranyt mint embert, és ezáltal talán közelebb juthatunk Aranyhoz, a zsenihez, a magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb költőjéhez.

Az Arany család kapával a vállán tért hazafele estelettkor a mezőről. Amit ma beterveztek, azt elvégezték, a tengeriről egyelőre lekerült a gond. Az apa egész nap a szemét emlegette, előbb kettős látása volt, aztán időnként minden elsötétedett előtte. Most is meglehetősen bizonytalan járással haladt a poros, bodza- és rekettyebokrok szegélyezte dűlőúton. Máskor is megesett már, hogy György a szemére panaszkodott, így az anya a fiához fordult aggodalmasan:
— Elfáradtál, Jancsikám?
— Kicsit — lódított a fiú, pedig alig állt a lábán.
A télen valami ismeretlen ízületi gyulladás döntötte ágynak, hetekig gyengélkedett, és bár felépült, a kórnak nyoma maradt. Azóta is húzta az egyik lábát, mert nem hajlott kellőképp a bokája. Ahogy betöltötte a tizennegyedik életévét, megnyúlt, soványsága még szembetűnőbb lett, s bicegése némiképp szánni valóvá tette. Azok a gyerekek, akik nem értékelték kivételes szellemi képességeit, a külleme szerint ítélkeztek. Gyakorta kellett hallania gonosz, gúnyos megjegyzéseket: „sánta, bötelábú, bicebóca!” Ez rendkívül rosszulesett a fiú érzékeny, önbizalomhiányban szenvedő lelkének.
Már alig várta, hogy hazaérjenek, s leülhessen a szín előtti lócára. Végre nyithatta a kiskaput, engedve előre a szüleit. Az apja a kerítésoszlopnak ütközött.
— A nyavalya essen beléje, de besötétedett!
— Várjon, édesapám!
A fiú megragadta a férfi könyökét, az udvarra kormányozta.
— Hogyan lett ilyen fekete az éjszaka?
Jancsi riadtan nézett össze anyjával.
— Dejszen nincsen is sötét, apjuk!
— Hogyne lenne, a tályogba is...!
Bevezették a pajtába, leültették az asztal mellé.
— Mindjárt harapunk valamit, kis türelem — mondta az asszony.
Jancsi az apja mellé ült, és aggódó szemmel bámulta annak cserzett, borostás képét.
— Lát valamit, édesapám?
— Semmit az égvilágon, fiam.
— Az orvos azt mondta legutóbb, emlékszik, hogy le kéne szedetni a szürke hályogot, ameddig nem késő.
— Minek? — válaszolt a férfi keserűen. — A ló is megvakul, de ha még bírja az istrángot, vagyon haszna. Nekem mán…
Jancsi a szavába vágott, nehogy valami megfontolatlan dolgot bökjön ki az öreg.
— Édesapám még jól bírja magát, nehogy mást higgyen!
Elfogyasztották a hirtelen készített vacsorát, aztán valamennyien ágyba zuhantak. Sem Jancsi, sem az anyja nem gondolt rosszra, a betegségek, a halál és minden egyéb baj állandó társuk. Ma az egyiket gyötörte valami nyavalya, holnap a másikat, a test, a lélek állandó senyvedésében az ember úgy tanul meg élni, hogy a felbukkanó kórságot nem deklinálja túl, hiszen holnap is lesz nap, és valahogy annak is tovább kell haladnia. Minthogy azonban reggel a férfi első szava az volt, hogy semmit se látok, ezt már komolyan kellett venni.
— Jó Isten az égben! — ijedt meg immár valóban az asszony. — Gyere, Jancsikám, mosdassuk meg apádat, oszt vezessük ki.
Úgy is tettek. Alaposan letisztították a férfi arcát, feladták rá a ruháját, majd kiültették a szín elé a lócára.
— Nézzen a napba, apjuk! — szólt rá Sára.
A férfi a megfelelő irányba mozdult, és megfürdette a rézsút odatűző tavaszi fénykévében gyűrött ábrázatát.
— Érizem pedig a melegét, de olyan a sötétség, mint az üszök.
— Kend megvakult — motyogta csüggedten az asszony. — Szűz Máriám, mi lesz vélünk!
— Majd csak jó leszen! — csitította az ember. — Azt álmodtam, hogy tényleg elvesztettem a szemem világát. De valami hang megsúgá, hogy majd visszanyerem.
A nő szánakozva ingatta a fejét, szemébe könny szökött.
— Megteszek én mindent, amit lehet. Megyek hamar doktorért, híjok füvesasszonyt is, csak tudnak tán valamit kezdeni.
— Eh! — legyintett György. — Minek. Az Úr így rendelte, az Úr majd megsegél.
Sára asszony azonban nem bírt nyugton maradni. Kapta a kendőjét és már szaladt is. Jancsi leült apja mellé, remegett keze-lába, zsongott az elméje, akart volna valami vidámat, vigasztalót mondani, de nem találta a szavakat. A férfi szólalt meg helyette.
— Nem kell ide felhajtás! Majd meggyógyulok, meglásd, fiam.
A kislegény elméjébe bevésődtek ezek a szavak, noha nem tudott velük mit kezdeni. Bízott benne, hogy az öreg mihamarabb visszanyeri a látását, de a kétely ott lappangott a szíve mélyén. Ha valóban megvakult az ő drága apja, akkor hogyan nyerhetné vissza csak úgy magától a szeme világát?