Mögöttünk sűrű sötétség terjengett, egészen elborítva a földet; rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk.

Aztán ránk szakadt a sötétség, nem mint a holdtalan, vagy a felhős éjszakán, hanem olyan, mint amikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Felgyújtottad a reflektorokat.

Mikor a hegyoldalban lévő parkolóhoz értünk, kissé kivilágosodott, de én tudtam, nem azért, mert itt a virradat, hanem mert egész közel már a kráter tüze.

Kiszálltunk és zseblámpával megindultunk fölfelé a vasalt betonlépcsőn.

Hirtelen megállt a tűz, még mindig jókora távolságban és újból sötétség szakadt ránk, újból hullott a hűvös hamueső, egyre sűrűbben.

Többször megálltunk, magadhoz húztál, összekuporodtunk, aztán pár pillanat múlva indultunk is tovább, miután leráztuk magunkról a nehéz hamut; széles tenyereddel borzoltad a hajamat.

Mentünk kézen fogva, gázoltunk a bokáig érő hamuban, már csak a korlátról sejtve, hol is a lépcső.

Akkor éjszaka már olyan erős volt a rengés, hogy szinte nem is mozgott, hanem felfordult minden. Besiettél a szobámba, apa.

Amint kijutottunk a házak közül, a sági útkeresztnél megálltunk a nyárfák alatt.

A kocsi, hiába voltunk egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurult el öt-hat centimétereket, és még akkor sem maradt egészen egy helyben, amikor berántottad a kéziféket.

A Sághegy elbányászott, csonka bazaltkoronája mellett a fekete felhőt villámok szaggatták meg, majd meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne; ezek hasonlítottak a villámokra, de nagyobbak voltak.

Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a síkra, teljesen körülvéve és elrejtve bennünket, ahogy az elhagyatott sági úton hajtottunk a hegy irányába.

Alig pár méterre lehetett csak látni. Hamueső kezdett hullani, egyelőre csak ritkásan.