Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kertész Zoltánné

Drága jó Minkám!

Ha te nem is tudod, de társammá váltál. Csak úgy egy pillanatra. Hogyan és miként, azt ne kérdezd, csak fogadd el!
Ugyan már az a száz év, ami közöttünk van, semmi. Nekem nem számít az idő, amivel Te sem igen törődtél.
…… Ahogy olvasom a naplódat és a leveleidet, egyre jobban ismerlek — szeretnélek ismerni. Aztán rálelek az igazságra, még magamat sem ismerem, akkor hogy lehetnék más életének tudója.
Tudd meg, hogy a „kertben” sétálva néha úgy érzem, te vagyok. Milyen butaság, de pontosan ettől jó. Mint a te fura álmaid, szárnyaid, vágyaid.
Tükrökbe nézek, tükröződöm, egyszer-kétszer-sokszor. Végigjárom a szobákat — ó, tudd meg, most talán még szebbek, mint mikor te éltél bennük!
Csodás szobáid újraélesztésekor szállt a por, és én felvettem mobilon. Félelmetes volt, mint a te éjjeli baglyaid huhogása. Pedig csak a szellemedet véltem látni ott, azokon az angyalszárnyakon, melyeket időnap előtt boszorkányossá tett nemismerőd.
Azt mondod, nem tudod, mi az, hogy felvettem mobilon. Hát igen, mégiscsak ott az a száz év. De az is lehet, hogy itt vagy közöttünk, csak más alakban: hisz te mindig hittél a lélekvándorlásban.
Bizonyára „mobilozol”, „mélezel” és „netezel” — mindig is modern voltál.
Bízva abba, hogy a mi világunkban is kiismered magad, búcsúzom:
     szerető barátnőd, ki verseidből a te világodat fejti fel (vagy legalábbis ezt szeretné).