Ha te nem is tudod, de társammá váltál. Csak úgy egy pillanatra. Hogyan és miként, azt ne kérdezd, csak fogadd el!
Ugyan már az a száz év, ami közöttünk van, semmi. Nekem nem számít az idő, amivel Te sem igen törődtél.
…… Ahogy olvasom a naplódat és a leveleidet, egyre jobban ismerlek — szeretnélek ismerni. Aztán rálelek az igazságra, még magamat sem ismerem, akkor hogy lehetnék más életének tudója.
Tudd meg, hogy a „kertben” sétálva néha úgy érzem, te vagyok. Milyen butaság, de pontosan ettől jó. Mint a te fura álmaid, szárnyaid, vágyaid.
Tükrökbe nézek, tükröződöm, egyszer-kétszer-sokszor. Végigjárom a szobákat — ó, tudd meg, most talán még szebbek, mint mikor te éltél bennük!
Csodás szobáid újraélesztésekor szállt a por, és én felvettem mobilon. Félelmetes volt, mint a te éjjeli baglyaid huhogása. Pedig csak a szellemedet véltem látni ott, azokon az angyalszárnyakon, melyeket időnap előtt boszorkányossá tett nemismerőd.
Azt mondod, nem tudod, mi az, hogy felvettem mobilon. Hát igen, mégiscsak ott az a száz év. De az is lehet, hogy itt vagy közöttünk, csak más alakban: hisz te mindig hittél a lélekvándorlásban.
Bizonyára „mobilozol”, „mélezel” és „netezel” — mindig is modern voltál.
Bízva abba, hogy a mi világunkban is kiismered magad, búcsúzom:
szerető barátnőd, ki verseidből a te világodat fejti fel (vagy legalábbis ezt szeretné).