Kormos-zöld zubbonyban poshad az
este. Ólommellényt kötsz rám,
eleresztesz. Holt térbe szorulok.
Hogy szenvedni látsz, örömöd teljes.

Rögeszméid beléd égtek, sugárban
jön a gyűlölet. Menthetetlenek a
levert fecskefészkek. Alkonytól véres
a járdasziget a Liget utcában.

Tavaszi szélben fagy szorítja frissen
mosott hajad. Abroncs feszül
homlokodon. Beáll a járomcsont,
végérvényesen magad maradsz.

Pedig megbocsáthatatlanul
szerettelek.

Láttalak a sínbuszon, csöngetett,
hogy figyeljek, kattogó tájba
harapnak kóbor farkasok, ijesztő
többrétegű mosolyod.

Csak egy tüntető villanás, hogy fájjon
a kacaj. Karomon lúdbőr, éles késsel
vágod le szárnyamat. Tenger mosta
kagylóidban feketednek az emlékek.

Láttalak a Kálvin téren, mozdulatod
árnyékban más értelmet nyer.
Alámerülések után türelmetlenül
szakad a part. Másképp, de ugyanaz.

Ég és ágy menthetetlenül leszakad.