Novák Márk Kedd című filmje költői képekből építkezik. A sokféle pohár és ital mutatja, hogy évek múlnak el ebben a fülledt, gyanakvó presszóban. A történelmi emlékezet színhelye, ahol a gyászoló nő és a spicli egyaránt megfordul.
A börleszkben is, ahogyan egy bohócszámban, a képes beszéd némafilmesen gesztikulált: arról szól, amiről hangosan nem lehet. A vágások helyszínváltozásai térmetaforák, hiszen a trauma egy egész országra vonatkozik. A meztelenre vetkőző lány a parton a folyóba dobja a babakocsiból a babáját: a jövőtlenség allegóriája.
Itt már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a börleszk csak műfaji alibije annak, hogy valami sokkal döbbenetesebbre emlékeztessen. És éppen az úgynevezett „könnyű” műfajok tartották fenn évtizedekig a „történelmi emlékezetet” a mindenkori fiatalok szélesebb körében. Nem sokkal később a Kex együttes Zöld-sárga című betiltott dala emlékeztetett hasonlóan gegesen a fojtogató Gólem ölelésére, és amikor az Omega kiadta Gammapolist, még mindig csak virágnyelven lehetett kimondani, hogy „oly hosszú volt a huszonhárom év”. A dátum pedig addigra mindenkinek beleégett a retinájába.
Még ha ez a kevéske szöveg el is próbálná vonni a figyelmemet a filmben, azért a harangok, az egymás mellett heverő tárgyak — tetemszimbólumok mindent visznek. Az elrohanó kacagás végül egy egész nemzedék dühét dübörgi szét. Novák Márk filmje alatt valami régtől lappangó szomorúságot éreztem, természetesen azt, ami minden börleszkfilmben benne maradt: a némafilmek időtlen bánatát. A szomorúság okát talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az apák nagy nemzedéke elbukott.