Ötévenként a bal agyféltekén átfolyik a Rajna,

zöld hullámai lenyalják a szinapszisok mocskát.

A víz serceg, nyöszörög, és folyosóvá szelídül:

a 87-esek Klubjára látni, egy üvegajtó mögött.

Itt tömörül most a sok félkész, kéz a kézben áll

jó pár kis Deres és Kassák. Kéz a kézben,

épp a harminc sortüze előtt, kicsit mereven,

de még tartják a szemkontaktust a kivégző-

osztaggal. Számon kérik az időt.

Félreátkozott életek farkasszemeznek erre,

vonyítják, ki mért nem vitte se sokra,

se semmire. Katonásan állnak, katonásan

isznak. Estére befagy felettük a folyó.

Még bírják. Alvás előtt nem imádkoznak

egy ideje, a nyugtató cukorkává csendesült.

Az életet, ha egyáltalán, nem ilyennek

álmodták. Egyikhez már csak az anyja jár

ki a temetőbe, napra nap. A többi még áll,

néhány hangulatrongyon. Ékszerük a fájdalom.