Útján, a telihold alatt, ahogy átkelt az uradalmi szérűn, társául szegődött a kuvasz, a lába mellett ballagott, mintha csak gazdája volna. Nem várt élelmet, sem jó szót nem kívánt, tekintetében látszott, aznapra már csak a lemondás és a hűség maradt. Úgy ment mellette, csendesen, mint aki tudja, mást úgysem tehet, itt az egyetlen ember, akit lát, hát elkíséri. Megállt egy pillanatra, tenyerét a kutya homlokán megpihentette és végigsimította a hátát. Erős test, feszes gerinc, színtiszta és ruganyos izmoltság. Fehér gyapja puhán simult, átmelegítette.

Bárcsak jóvá tudná tenni. De már nem lehet. Ez bizony elcsépelt szöveg, sosem hitt benne, sőt, azt vallotta, mindig van új esély. A szaracénok másik lapot nyitnak. Így is mondják. Nyissunk egy új lapot. Az új nap az egy másik lap, amikor ami volt, megbocsáttatik. És mehet minden tovább. A jó szaracénok nem is értik, hogy ha sérelem esett, mások arra miért emlékeznek, minek emlegetik fel, hiszen régen volt már, legalább tegnap, nincs mit felhánytorgatni rajta. — „Hazudtam neked? Igen, lehet. De azért még barátok vagyunk, ugye? Megloptalak? Igen, talán. De ma már nem biztos, hogy foglak, hát miért is számolod újra a pénzedet? Nem értelek. Nem bántottalak meg igazán. Ezek nem olyan bűnök, nem nagyok, hiszen nem okoztam neked maradandó kárt, nem vettem el tőled többet, mint, nem annyit, hogy veszélybe sodorjam az életed. Hát mondd, mi változott? Én ugyanaz vagyok, Te ugyanaz vagy, egy nép, mind emberek, kedveljük egymást és éljünk tovább!” — Összehúzza magán cobolyprém kabátját, és bánja, hogy nem szaracénnak született, nagyon bánja, sok mindent bán, de már ezt is, és most csendben ballag tovább. Búsongó magyar lélek. Igen, talán születni kellett volna annak, mórnak vagy szaracénnak, és lenni tisztességtelenül is tisztességesnek, hogy hihesse az egyszerű igazságokat. Nem okozni maradandó kárt, s megbocsátást nyerni, éppen emiatt. De ő magyar. Átka, áldása is erős. Szüntelen teljes igazságot keres. Nem talál. És tegnap óta tudja már, hogy van, amikor minden véget ér, van, amikor nincs tovább, létezik a pillanat, amikor nem jut több esély. Lehetséges ez? Könyv, amiből kifogynak a lapok, hirtelen, még mielőtt a történet véget ér. Könyv. A király azt sem tudja, mi az, neki pedig az uradalmi kastélyban sorakoznak, polcot is készíttetett nekik, és most úgy látszik, mégis hiába volt, túl kevés ideje maradt rájuk, kevés a bölcsesség. Hazugságnak hitte, ami igaz volt és mint törvényt hitte el a hazugságokat. Tisztesség és becsület mind elfogytak. Lyukas korsó, tölgyfaasztalára szivárog belőle a víz, a köntöse ujja lóg bele, átitatja a kelmét és mégsem veszi észre. Az asszony, akit szeretett, halott. Nem ölte meg, nem végzett vele, ahogy tervezte, ártatlanságára fény derült, még időben, ám mégis túl későn, a gondolat már megszületett, igen, megszületett benne, ott lapult az elméjében, ott égett a szívében a vágy, hogy a bűnt megtorolja és lám, a sors nem volt kegyes, nem feledte az indulatot. A szavakat sem. Nem tudta feledni az átkot, amit kívánt, és hiába bánta meg. A sors következetes. Mi kellett volna, hogy...? Mi kellett volna? Tisztának maradni, legalább gondolatban. Hinni, bízni, fel sem tételezni. Késő már. Nincs megállj. Minden hazug az ég alatt, minden csak rosszat suttog, minden csak irigyli a más boldogságát, kárörvend és gyanakodik, nem hisz a jóban, igaza volt a szaracénoknak: hitetlen kutyák. Azok ők, nem más. Azzá tették. Nyomorog a nép, akire mint bán, mint a király első embere pedig úgy vigyázott! Drága kincse. Nyomorog a paraszt, a jobbágy és a nyomorától nem lát, megvakult, elhitetnek vele most már bármit, ha istent raknak elébe, akkor azt imádja és nem vizsgálja, igaz isten-e. Nincs ereje próbára tenni, nem meri, körbe sem tapogatja, nyomorultabb már az ő népe a sántáknál, vakoknál, bénáknál. Aranyló búzamezők pedig, arany mezők, ezüst folyók, micsoda gazdag ország! Tiborc téved, megtévesztették őt is, szegény feje! A merániából jöttek is csak felvirágoztatták, vették, vitték a gabonát és hová tűnt a mérhetetlen gazdagság? Hová? Adóforintok. Királyi tallérok készültek belőle. Király,és nője, kevélyebb még nem született erre a földre, és az udvartartás! Telhetetlen kevélysége hazugságot szít a nép körében. Olvad a vetés, felégették, lávaként folyik az aranyló gabona, ázik benne a jobbágy vére, könnye. Forró a vér és a könny, égeti az arcát. Szégyen. Tűz az arcán, fagy a szívében. Ha vadászni ment, ő bizony nem lőtt le tucatnyinál több fácánt, csak ami a konyhára kellett, és jutott abból a háza népének is. Ült az asztalánál a mór, a felföldi, a bosnyák, mindenkit vendégül látott. És Melinda halott. Szűzi fehér combját, ölelő karját, fényes mosolyát az üszök rágta szét, és országának, amelynek erőssége volt, hogy befogadott, megrabolták eleven, lüktető hitét. Két otthona volt. Asszonya és nemzete öle, mindkettőt egyetlen nap alatt elveszítette. Rajta kívül talán nem is őrizte más István örökségét. Szeresd a jövevényt, az ország hasznára lesz az... „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Cobolyprém kabátjába burkolózik, átvág a szántóföldön, lerövidíti az utat. A gondolat erejében bízik, már csak az maradt. A gondolat ereje ha ölni tudott, teremteni is képes lehet. Fohász kell most, imádság. Róla ha egyszer verset írnak a dalnokok, zendüljön meg abban mindenféle dallam, szóljon benne taljánok vidám éneke vagy gallok indulója, mindegy az, legyen sokszínű, mert úgy lesz magyar. Pusztulnia csak a hazug királynak kell, aki a saját zsebét tömi tele, lezsarolja a népet, de másra fogja, és ujjal mutogat a cigányra, zsidóra, szaracénra mint idegenre. Nincs idegen, csak aki nem törődik, aki a népet hitétől fosztja meg, aki viszályt szít, gyűlölni tanít. Nincs idegen, csak a hamis, aki száz meg százezret rabol és bírája lészen annak akit a szükség garast rabolni kényszerített. A kígyóhoz tart, nincs már mit veszítenie.

A kutya megállt a város határában, a széles úton már nem ment vele tovább. Kis időbe telt, míg észrevette. Visszafordult, és mintha búcsút venne tőle, lehajolt hozzá. Két tenyerét most az eb marjára tette, átölelte a nyakát. Nem gondolt másra, mint a méltóságra és a hűségre. Tartás. Megőrizte ezt a jószágot ezer és ezer éven át. Hát hogyne őrizne meg egy egész nemzetet? Kiegyenesedett, felnézett az égre. Egyszer meg fogják érteni. Nem a felhőkarcolók árnyékában, mert hosszú időn át ott is csorba lesz minden igazság, de egyszer megértik majd. Akkor tudni vélte. És Bánk szavak nélkül, némán indult tovább.