Elhangzott: 2014. december 15., Roham bár, Budapest

Közreműködtek: Berka Attila, Bios, Puskás Balázs, Székelyhidi Zsolt

Berka Attila

Este lenne tán, csendes este.

Szobámban ülnék, és olvasnék pislákoló lámpafénynél.

Majd zajt hallanék.

Pedig a szél mozdulatlan lenne —

látnám az ablakon át, hogy mereven őrködnek a fák.

És mégis, és megint az a furcsa zaj.

Közelebbről, hangosabban.

Szárny suhogása, verődése, csapódása,

akár a ház tetején a cserepek,

mikor összekoccannak.

Csak hát be vagyok már vackolva, nehéz felállni.

Késő is van, sötét, öreg éj, gondoltam, alszom hamarosan.

Kopognak.

Végre, ezt a hangot ismerem.

Futár az, távirattal.

A szöveg rövid. Mennem kell.

Nincs válasz, nem lehet.

Indulok.

Mint mindig, ha újra, ismét, megint.

Székelyhidi Zsolt

Világford

És kinő a világ szeme,

és kilóg a világ foga,

és feni a világ a fene

jó dolgát, miközben

kijön a sodra a medréből,

kilóg a lóba a teknőből,

kilép az, kilép az

elénk és elmondja, hogy:

kinő a szemem,

kiszúr a fogam,

kiszáll a kezem,

kijár a lábam!

Ki más, ha én nem,

ki másra számol

rá az ember, önmagára,

ha nem rám!

A világra számít,

a viágra hasztalan

már az emberen,

halandón! Nem áll

előttem rendesen

semmije sem!

Én, a világ,

letettem rólatok,

fiam!

— mondta a világ,

s fordult, hogy az ember

pedig előbb fejre, utóbb

lefelé esett, ki a Földről

az egyetemleges

semmiségre.

Az ember így fejezte le

sorsát, a világ így kezdte

elölről magát.

Ment tovább megint minden

embertelen!

Berka Attila

Lehet-e a világ ősrobbanás nélküli űr még épp egy pillanattal a teremtés előtt?

Vagy inkább ősmag,

matematikai pont,

ami nő és tágul, hogy világegyetem legyen,

és előbb van ember, mint Isten,

és előbb az Ördög, aztán a pokol,

előbb fáj benne a hiánya a mindenségnek,

minthogy megszületne a mindenség?

Az elátkozottság ízéről ekkor szó sem lehet.

A létezés nem csak anyag,

még ha elég is neki anyagsága.

Az anyag nem mesél, nincsenek neki hősei se.

Az anyag a puszta élet, a puszta halál.

A lélek mese és ész.

A tudomány csak jég, hideg, űr — szellem nélkül.

Székelyhidi Zsolt

Szag és meleg

Démonnak vámpír,

lamiának szörny vagy

egyszemélyben,

eleganciád álca, alatta

leállt keringők,

hűlt hely,

dobozszív

vár hiába

szakadt érzelmeket.

Éhedet nem tompítják.

Szerelmed pozsgás

arca mögött

a vért szagolod. De

enni és csókolni kell.

Fogd a bevált

receptet ilyentájt,

húzz ki magadnak

egy hosszú csíkot

állati friss vérből,

az orrodba szívd fel,

ne nyeld, jobb úgy,

egyből helyére kerül!

Ne feledd, mindezt

csak az agy kívánja,

hiszen a test kimúlt

kor esettanulmánya,

halott szőr, elhullt szív,

ízület, erek.

Fel is forralhatod,

hogy élőbbnek tűnjön.

Szagok és meleg:

ez kell, nem maga az anyag.

Ha elég szörnyű vagy, akár meg is

tévesztheted magad,

flaskába töltsd

a véreket, sózd le,

tartósítsd, dugaszold!

Szagold,

ha izzik az ideg!

Látod, egyszerű

élőt színlelni,

észre sem vesznek,

olyan szépen alakítod

az embert,

ha a fejed nyugodt.

S még egy tanács:

csók előtt mindig

dörzsöld és harapd

két percig

az ajkaidat össze, a hatás

nem marad el,

vörös lesz, aminek kell!

Berka Attila

A sírás van csak a minden esti magányban, ha nincs nő.

Hiába a választás lehetősége, a döntés szabadsága,

amikor kiderül, hogy valamit valamiért, akkor minden kristálytiszta fényű és egyértelmű.

Kutatni, harcolni, csak menni és menni izgalmas élet.

Akarja is a nő, akarja ezt az életet,

a férfi életét,

a kutatást, a harcot, a menést és a menést,

de csak ha néha, időnként — általában

hazatér a nagy utakról,

a kutatásból, a harcból, a menésből haza.

Mert a férfi ne csak használja a fészket, hanem lakjon benne.

Ha a nő a fészek.

Ha nem, akkor nem, akkor semmi nincs.

Csak sírás van két kutatás, két harc, két menés és két menetelés között.

Székelyhidi Zsolt

Család (részlet)

Izzadt testeken orrpásztázni,

párolgó bőrszagban vonaglani

több mint üdítő, villanyozó!

Jön a nő, aki

engem érez ki mind közül,

vonzom. Virágom,

tudatalatt, legbelül

érzed e mögöttes

tartalmat, szörnyvérem

specifikus szagát?

Elárulhatom,

feromonálisan hatása

csak azon van,

akin akarom.

Rajta, hívják

egymást a testek,

mozgunk, s én

elepesztlek, elhúzom

előtted férfitestem

szagát, követned

kell forgásom

jellegzetes ívét,

kerülsz, súrolsz,
fogsz és szabadulsz:

testünkkel formázunk

ferde nászrajzolatot.

Vállon ragadva húzlak

ki a tánctérről, ki a szürke

aszfaltra, elhagyjuk

ketten a helyet.

Kiviszlek, csókollak

egyre kijjebb,

lentebb.

A házak elmaradnak,

a járda fűre nyúlik,

a füvek a szabadba futnak.

Kinn vagyunk

hát és mélyen benn,

ez a territóriumunk.

Berka Attila

A valaha szép reményű tudós és kutató most haknisztár. Celeb.

Népszerű félisten.

Kegyetlen, hidegvérű gyilkos, aki a vérontást élvezni kénytelen.

Fokhagyma, kereszt, karó, szent szöveg és a szent tüzes víz szerzetese,

a globalizált terror multinacionális egyéni vállalkozója.

A horror a szakmája.

Öl, hogy életet mentsen és életet ment, hogy ölhessen.

Hogy nincs választása,

az minden pillanatban emlékezteti arra a pillanatra,

amikor még volt választása,

és egyre homályosabb, ám annál fájdalmasabb okokból

ezt választotta.

Néhanap próbálja életnek nevezni az életét,

és örül, mert ha a tükör elé áll, látszik. Látja magát,

látja, ami magának tűnik, ami látszólag olyan, mint maga.

Székelyhidi Zsolt

Család (2. részlet)

Anya szeret engem

kivinni vadászni,

az erdőbe kirándul

a tompa városnép,

csábító illatanyaguk

fokozatai vannak jelen,

izzadnak egy-kettőre,

mennek, lihegnek,

fáradtvér-

szaguk végigömlik

a fabúrák alatt.

Lecsapunk.

Nem lesből,

nem kussból.

Emberformák

gémbertesteken,

letört ágak,

eltört kezek, lábak,

felszakadt inak,

kitárt nyakak,

kitágult erek.

Bámulatosan

vörös minden,

amihez közünk lesz,

pázsitra ontott,

sok-sok ember,

nekünk néhány nap

édes élet.

A húgom pozsga

arccal lép ki,

levesz a vállamról

két lábat,

egy nejlonzacskó

kevert vért.

Eszünk némán,

fel se nézünk,

az asztalszín rakásig.

Apánk hív.

Jó étvágyat,

szúrja a kagylóba,

fület majszolva

köszönök,

kérdi, Balatonra

mikor támad

kedvünk üdülni menni,

a szezonvég kellően

hideg, pezsgő

a bakonyi vér.

Jól van, szűröm

a fogamon,

átrágjuk még.

Jó lesz, mondja,

bontjuk a vérvonalat,

vissza az asztalhoz

koncboncra.

A család összetart,

mondják

az emberszabásúak,

ránk ez csak addig

áll, míg anya

bírja s velünk bír,

és apa hívogat.

Anya azt mondja,

viszonylag jó így és mi

elhisszük, hogy

élni mindig

a jobbik üzem,

s a hullaporladás

maradjon talonban

egyelőre. Ne kísértsük,

ne kérjük a végét

mindennek.

Aztán békén hagyva minket

kifekszik. Útra kelünk.

Berka Attila

Ki az, aki tagad?

Hogy joggal, ahhoz nem fér kétség;

minden, mi él, kell, hogy haljon.

De ha fordítva is igaz, hogy ami hal,

annak élnie kell, akkor nincs mentség.

Mert a mentség az lenne,

ha ki lehetne maradni —

ó, hányszor ki akartam maradni!

Pad a kertben, szék a teraszon, fotel a kandalló előtt,

lassú kortyok és csend.

A tekintet nem keres célt, csak árad minden irányba,

hagyja magát lobogtatni a széllel.

Gyereknevetés és asszonykacaj,

hétköznapi gondok és sárgacsekk-rutinok melengethettek volna,

ha hagyom. Helyette csordul a könny egy-egy karót verő kalapácsütés után,

s lüktet a halánték, nyilall a gerinc.

Ó, hányszor akartam volna én tagadni,

nemet mondani összes igenem helyett!

Hányszor változtam volna macskává vagy denevérré,

s bújtam volna akárhány hamis bőrbe,

hogy megszabaduljak az átkozott igazságtól:

habár nincsen remény,

rabjait nekem kell megvédenem,

és az ár az életem.

Székelyhidi Zsolt

Orlok-stíl, 1931

Renfield,

bolondság azt képzelnie,

hogy a hajó

legénysége kiálló

fogakra szúródott

egytől egyig.

Vérlázító továbbá

hinnie holmi

szuvas szörnyben,

harapva ölő

váltóalakban!

Pláne állítania, hogy mindez

én lennék, túllő

a célon, bár sebezni

nem tud szavakkal

rajtam, tán a pisztoly

golyója is áthajt

lélegzet-visszafojtva

hústestemen,

s a lyukat, ha kelne,

az igazság bizonnyal betömi!

Renfield,

hagyjon már

kényszerképzelt

vámpírokkal,

pállott bőrű

álmalakókkal,

ugyan!

Így volt:

fogaim s szívem

helyükön,

berekesztve

a kajütbe, ételt

nem adnak, s mire

kilépek a tatra,

halottakra látok

s onnan a partra,

ahol Önök várnak,

s bedumálnak az őrsre,

bizonyítékot vizionálnak

félvéres zsebkendőmbe,

hosszú körmömet késnek

vélik, számban, ki tudja,

méregjáratot keresnek

rejtve-zárva, nahát!

Nem vamp?

Sorozatgyilkos lehet.

Lehetek.

De nem az, igaz?

Nem hát!

S a mese? Ki se

tette lábát a nagy

vérmesség alatt, szeme

hunyva, füle fogva be?

Lehetett egy amolyan

állatféle nagy fogakkal,

karmmal, marokra fogta

szegényeket és taglózta le

mindet!

Hahá! Ugyan!

Ön volt, tagadhatja,

Orlok, de én látom

az árnyvető képet

Magáról, amit

úgy rejteni akar!

Mélyen belül

a vér fertőzi,

fogja, feszíti,

nem tud a halálba

ereszkedni.

Árnyként

Önmagához feszül.

Én figyelni

fogom, és segítek

magán, Orlok!

Átsegítem saját

árnyékán!

Renfield, legyen!

Székelyhidi Zsolt

A Ligur-tenger

Franciábban

szeretnék meghalni.

Hűtsenek le fodron pezsgő

tengerhabok, korzikai

meredekség alján érjen

a vég szépen, hulljak

alá klasszikus ívben

nyurga sziklakorcról.

Ez lenne kívánatos

lezárás, noha

meghalni bajos, a víz

konzervál, sodor.

Ha lekapaszkodom,

talán idővel

megfeledkezel rólam.

Te sem öregedsz,

csak a divat változik.

Egy jeles napon tán

kiemelkedem

a habvonzásból,

látlak majd, modern

hajadon kalap,

csendes hajbókolással

készülök.

Csodálkozhatunk együtt

egymáson megint.

SPN Krú performansz

(Dálnoki Róbert és Kiss Lenke 'Dalocska')