Jó volt hallgatni, elhelyezkedni a közös csendben,

mint egy kád vízben, ami a piszkot ugyan nem tünteti el,

de legalább a szagot, ami elárulja, futva jöttél,

vagyis az idő szűkét, mert aki siet, az beszél.

Talán csak a testnek volt jó, hogy kerülhette a felesleges erőfeszítéseket,

az erek kidagadását, a gesztikulációt, a heves fejmozdulatot,

ami a többit illeti, ilyenkor a csend egy jelentése, a beleegyezés

mindig rendelkezésre áll,

problémát keresni csak olyan lenne,

mintha egy csomó szájkosaras kutyával kerestetnénk a bombát,

aminek a létezéséről valaki csak azért hazudott,

hogy mentesüljön az aznapi számonkérés alól.

Jobb, ha kimondjuk: nem készültünk, nincs mondanivalónk,

nagy baj nincs, egyszerűen annyi történt,

hogy ma sem fogunk meghalni, és ez éppen elég ahhoz, hogy minden maradjon a régiben —

a csodának pedig biztosan találunk majd valami hihetőbb nevet.