— részlet —

Borbula Elemér 27 éves volt, amikor megismerte az akkor 18 esztendős Kristály Hannát. Mivel Elemér nagynénjének második férje iskolatársa volt Hanna keresztanyjának, mondhatjuk, hogy megismerkedésük csak idő kérdése volt, hiszen a sors is egymásnak rendelte őket. Az író ekkor már jelentős műveket tudhatott magáénak: az Ordatarhosi Kulturális Egyesület kiadta válogatott ifjúkori verseit, és egy regénye is megjelent magánkiadásban, Három fenyő ring a szélben címmel. Nem csoda, hogy a gimnáziumból frissen kikerült, aranybarna hajú Hannához írt szonett koszorújával meghódította a leány szívét.

Házasságukat senki sem ellenezte, bár nehezen találtak olyan időpontot, amely a mindkét oldalról népes família minden tagjának megfelelt, és a januári vasárnapon, amikor örök hűséget fogadtak egymásnak, olyan hideg volt, hogy Hanna jéggé fagyott menyasszonyi csokra, midőn azt a szokásoknak megfelelően a háta mögé vetette, úgy orrba találta kedvenc unokahúgát, hogy parittyakötéssel az orrán vehetett csak részt az esküvői estebéden.

Az ifjú pár élete jó csillagzat alatt indult: Elemér segédkönyvtárosi állást kapott a helyi könyvtárnál, emellett saját költeményeivel bombázta a fővárosi lapokat. Hanna, jó feleségként, leste férje minden kívánságát, anyósától pedig megtanulta, hogyan főzzön Elemér szája íze szerint. Emellett dolgozott is, egy fő profilként számlagyártással foglalkozó kft. irodájában, ahol szerencsére nem a számlagyártás, hanem a fedőfoglalkozásként űzött bérszámfejtés tartozott a munkakörébe. Egy ködös novemberi napon, amikor épp nem volt mit bérszámfejteni, Hanna a munkaidőből még hátralévő két órát arra fordította, hogy írjon egy mesét. Kicsit szégyellte is magát, hogy ilyen hiábavalóságokkal foglalkozik, ahelyett, hogy selejtezne, de a mese elkészült, és Hanna alig várta, hogy imádott Elemérének is megmutathassa.

Elemérnek azonban nem tetszett a mese. Persze, nem mondta ki ezt így, kerek-perec, helyette hümmögött egy kicsit, aztán valami olyasmit mormogott, hogy egész kedves, de reméli, nem tűnt fel Hanna főnökeinek, hogy ilyesmikkel foglalkozik munkaidőben. Majd megkérdezte, mikor lesz a vacsora, mert utána még szeretné egy kicsit csiszolgatni a Három juhar tölgyerdőben című, készülő regénye kéziratát.

Hanna egy kicsit elszontyolodott, de aztán belátta, hogy az íráshoz tehetség is kell, az pedig az ő családjukban a férjének jutott, nem neki. Rossz szokásáról azonban, hogy a néha-néha megmaradó üres órácskáit mesék és más történetek írására pazarolja, akárcsak másik bűnös szenvedélyéről, a gumicukorról, nem tudott lemondani. Azzal nyugtatgatta magát, hogy időközben megszületett gyönyörű kisleányuknak, Annabellának is elmesélheti a történeteit, és remélhetőleg nem okoz benne nagyobb lelki károkat, hogy anyja dilettáns írásait kell hallgatnia. Ha felnő, apja remekművei majd minden bizonnyal helyrebillentik irodalmi ízlését.

Mert közben Elemér második regénye, a Három juhar tölgyerdőben is megjelent — igaz, ismét csak magánkiadásban, de ennek kizárólag a belterjes fővárosi irodalmi élet volt az oka.

Annabella nőtt, nődögélt, és úgy látszott, szívesen hallgatja anyja meséit. Egy alkalommal, amikor a kislány fájós füle miatt a helyi fül-orr-gégészeten múlatták a délelőttöt, Hanna a nyűgös gyereket megint csak a saját meséivel próbálta megnyugtatni, és egy idő múlva azt vette észre, hogy már nem csak a kislánya, de a többi nyűgös-sírós gyerek is hallgat, és rá figyel. Ez az eset Hannát elképesztő merészségre sarkallta: elküldte a meséit egy jeligés pályázatra, amit — férje és a saját legnagyobb megdöbbenésére — meg is nyert.

A fődíjként kapott pénzen sikerült kiadatni Elemér trilógiájának harmadik kötetét, a Három akác áll a pusztán című opuszt. Hanna továbbra is könyvelt és bérszámfejtett, továbbra is a konyhaasztal sarkán írta a meséit, míg főtt a vacsora. A mesekönyve megjelent, idővel újabbak követték, akadt külföldi kiadás, sőt, egy — szintén külföldi — díj is. Néha megkeresték egy-két képes újságtól, az interjúkban gyereknevelésről és receptekről faggatták, de azért szóba került az írogatás és a bájos mesekönyv is, meg persze, hogy az igazi tehetség ebben a családban Elemér, mert hát hol vannak a mesék, az ő meséi egy regényhez, pláne egy regénytrilógiához képest!

Annabella már felnőtt, és kirepült a családi fészekből, amikor — az időközben főkönyvtárossá előlépett — Elemért elcsábította egy, a lányánál jóval fiatalabb gyakornok kislány. Ő lett a múzsája Elemér utolsó regényének, mondhatni, főművének, a Magam vagyok a negyedik tölgy című történelmi parabolának, amelyet sajnos már nem sikerült kiadatnia, mert költözés közben ráborult a regénytrilógiából megmaradt könyvek gúlája.

Hanna férje zsenijének tudta be, ezért megbocsátotta ezt az utolsó, nagy fellángolást, és illőn meggyászolta Elemért, a regényt pedig férje halálának első évfordulójára, díszkötésben jelentette meg. Bánatában további mese- és gyerekkönyveket írt, további — külföldi — díjakat nyert. Hosszú és tevékeny élete végéig sem értette meg, milyen végzetes félreértés vezethetett oda, hogy férje mély és tartalmas regényei nem találtak közönségre, az ő semmi kis meséit pedig milliók olvasták szerte, a nagyvilágban.