[Kertész Mihály Bánk bánjának megkerült egy kópiája. Díszbemutató a Nemzetiben —

a szünetben a büfé előtt két szellem-test véletlen egymásnak ütközik.]

Bartók: Bánk bán! Óh! Bocsásson…

Bánk: Bartók Béla! Barátom!

Beszéljen! Ön mit hallott?

Bartók: Semmit! Hiszen ez némafilm!

Bánk: A korra és Kertészre vall…

Bartók: Amikor Ön némává lett,

megnémultam magam is.

Ez itt — siker. Éreztem ott,

hogy a magyar hang a hamis.

Bánk: Kemény szavak — de érthető.

Fortuna messzebb várta.

Olasz földön lett emberré

zenéje itt-tolmácsa.

Bartók: Engem anyám keze által

dédelgetett zongoraszó —

múltjában hogy muzsikált a gyerekkor?

Bánk: Kürtök, dobok,

katonadal. Mentő kicsik,

hamis nagyok. Lettem, aki.

Bár új házasként boldog,

elszólítottak hirtelen

András, s udvari dolgok.

A vár körül — tivornyaszag —

merániak s a ritterek.

Magam valék széles hazán

cselekedni — hát mit tegyek?

Bartók: [félre] Hisz a Zoltán fumigálta,

ha a jambus veszi át

szerepét a magyarosnak:

a prozódia zilált…

[Csengetés hallatszik.]

[Bánkhoz] A nádornak nincsen párja,

mégis bán lett a nádor?!

Unt címet és gyilkosságot

kapott Ön Katonától!

Bánk [töprengve]: Kínom gyötört — mind feltolult,

mit érezék — Melinda!

Hisz hű szerelme nem maradt

királyom, Endre titka,

de kért a nép! De szólt a nép

a néma éhezéssel…

Bartók: nem a’!

Ha a nép szíve a fontos,

ne hallgassa, mit beszél,

nem több az, mint néma szellő,

vagy — legyen — északi szél,

de zenéje! Énekhangja!

Ha kidalolja magát,

mestere a sűrítésnek:

könnyből épít palotát.

Bánk: A könny, a könny, a könny, a könny…

barázdák fény-zenéje.

Kímélettel nem nézheték

királyasszony-személyre.

Míg jártam-keltem Endreként,

kietlen volt ez ország,

s én mentettem, mi menthető,

míg Melindám rabolták!

Bartók: Nádor voltam — ha nem király —,

míg jártam völgyet, bércet.

Lekótáztam ős énekét

a falvak emberének.

Ön máig is a nép fölé

Erkel nyomán magasztosul,

kiben német prozódia,

s nem magyar dallam hasznosul.

Bánk: Elkélt a távoli segély

Önnek is, úgy tudom —

hisz nem magyar név áll alul

a kottalapokon….

[Ismét csengetnek.]

Bartók: Országunk védte Ön királyként —

dalát őriztem én hazámért.

Az Ön zenéje Melinda.

Nekem a zene feleség.

Tettem próbát más nőkkel is, de

az az érzés nem elég.

Bánk: Hazám! Hazám! Ez egy szavam,

mint Judit ajtót, szétfeszít.

Melindám nem csupán egy asszony!

Melindám volt a mindenem!

Bartók: Van oly ajtó, ami zárva.

A hatalmas szerelemnek

megemésztő tüze… Bánja?

Ne feledje, nádor úr, hogy

magának még volt hazája!

Bánk: Az Önnek is volt, úgy hiszem —

mert önként távozott.

Én érzelemtől süketen,

átkomtól átkozott,

alig hallám Tiborc szavát —

Ön hazát áldozott.

Talán mindketten tévedénk.

Ó, jól tudom, hogy szíve még

visszakívánkozott,

de így kerek. Ki felrepül,

s hangok során jár éteren,

ne bánja, hogyha lent a testén

áttapod a történelem!

Bartók: Ím, egy újabb párhuzam —

Ön és én — van, hogy két tojás.

No lám — hogy mit meg nem idéz

a hazaféltés-befolyás…

Kint, szabadban halni meg,

míg itthon Hitler a Körönd,

s nyolc szöglet Mussolini —

csak bagatell ahhoz fogva,

mit itt s most kell kibírni.

Bánk: Tapasztalom. Pár százezer,

mint száműzött, ki vándorol.

Sok sétámon hallgathatom:

Egy szájjal, egy lélekkel azt kiáltá

minden magyar hozzám: „ez egynehány

keserves esztendők alatt magyar

törvényeink magyar hazánkon úgy

fityegnek, a miképen egy pelengér-

oszlopra állítottan mocskos tetteinektáblája.”

Bartók: Kertész sem véletlen távozott.

[Harmadik csengetés]

Menjünk hát mi is.

Nézzük a filmet. Hisz nem sok változott.

(A kurzivált idézet helye — Katona József: Bánk bán, IV. felvonás, 7. jelenet)