Spanyolnátha művészeti folyóirat

Deák-Takács Szilvia

Se tőr, se sírás

Lépcsők sokaságán jutott odáig. Megérkezett, rövid ideig megállt, fújt, hallotta a szíve dobolását, megkapaszkodott a lehajló folyondárban.

Sokszor ültek alatta, ketten, nézték az összepöndörödő leveleket, és ő nézte a kedvese haját, nézte az eget, kezét nyugtatta az oldalán, béke volt. Innen rálátott a csúcsos tetőkre, az apró ablakokra, néha olyan csend vette körül, hogy kivehette a távolból egy-egy árus alkudozását, a piactér zsongásába vegyülő andalító zene is eljuthatott hozzá. Látta a templomok csúcsát, rajta a kereszteket, sáncok árválkodtak, igavonó állatok lustálkodtak.

Most pedig itt áll, kapaszkodik, az eső érlelte növény sikamlós leveléről le-lecsúszik a tenyere, és ahogy vár, már azt hiszi, soha nem akar többé bemenni, az utolsó lépcsőről visszafordulna inkább, múljon a nyár is, azzal a szemmel látni sosem fog többé.

Ami vár rá, amit látnia kell, amit tenni fog, az most a fáklya fénye mellett még félelmetesebbnek tűnt, mint korábbi aggodalmában. Milyen bátran, milyen határozottan mondta ki: aki térdel, az ámít. Hát térdre kényszerül most ő. Igazát fekete-fehérben tudja, de amit majd erről később hallhat utóda, az más igazság lesz, azt más esők érlelik sikamlóssá, akkor más igavonók, más ablakok látják a színeket és hallják a zsongást, csak a templomok lesznek talán ugyanazok.

Ha ide betér, erre a találkozóra, semmi sem lesz a régi, a piros és kék tetők összeomolnak, a sáncok megtelnek vérrel, a fáklya lángja elborít mindent, elme sem marad tiszta.

***

Valaki érkezik. Hallatszik, hogy bátran lépked, nem lopva, nem osonva, kivehető a kalapja, alatta galambősz haja is, rokonszenvesen mosolyog, kékesszürke szemével int, bemennek mindketten, se tőr, se sírás.