Ül üresen a semmi ágán.
A csend szertenő, mint egy páfrány,
belakja a „sötét” zugokat.
A sarokban nyolcujjú kéz: pók kutat.

A fény, kiömlött tej, szivárog,
betemeti túlérzékeny arcán az árkot.
(Egyre képzelegsz. Por lepi vánkosodat.
Ne képzeltél volna oly sokat.)

A sebesült önérzet, a hideg magány
végigcsorog az elme kényszerzubbonyán.
„Élni”, „érezni”, „ékezetek”, forog a régi lemez.
A konyha hideggel és homállyal teli. Egyremegy.

A nagy gyerek, az ösztönlény magára marad végül,
túl sok volt a szó. A szenvedély pörög, szédül.
Női illatok, könyvek, tollak, öltönyök: minek.
Mosolyog, foga harminckettő. Talpfák, vasúti sínek.

(Utóhang

Este van. Feleségem olvas a nappaliban.
A gyerek már alszik: nagy, okos Caliban.
Azt álmodja, ami lehetne, nem azt, ami van.
Fordul: az üresség felragyog ráncaiban.)

Szeress most! Mint
ha jó volna,
mintha tegnap
még ma volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna.
Fiad vagyok,
s ha kell, szolga.

Szeretni jó.
Mért is félnél.
(Sosem az ér-
zés a végcél.)

Őrizz meg. Az
ég csak murva.
Hajtsd le arcod
az arcomra.

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezem
kezed volna.

Magányos füvek a homokon.
Vízcsepp az éj, viszi a szél.
Lélegzet nélkül fekszem.
A föld nyirkos, a fellegekig ér.

A láthatár véges. Sárga lomb,
visszafelé mozog.
Minden szervem óra,
érzés nélkül forog.

Felveszem idei leltáromat:
„Hazám nagy, eladott kabát,
rideg maskara az alkonyat,
a sóvárgás csak szemléli magát.”

Végül, megvillan, nem kaszaél: az idő.
Álarcom nehéz. Kurva minden asszony.
A nyírfa, a bérház, a sok név csak metafora
volt. Íme, megleltem házamat. Alszom.