Mit tudtál meg

a világról

pár év létkörben,

ami tovább úgy

nem hagyott belül,

hogy rendben

véget érjen?

Vetni kellett ki

magad

erővel, a tudásívet

elnyiszálni

tompa szelővel, harapni

őrlőfoggal, levált

a zománc

élces cisz-hanggal.

Tudni akarom azt,

s tudni, hogy fogjam meg,

ami Veled kifogott!

Az élet egyik roppanó

perckereke kizökkentette

az egész időmasinát,

ami forgott valahol ott,

a mellkasodban, és gyomrodba

hullt a szerkezet. Saját savad

kezdte ki saját számításodat,

emésztőgödröd lettél, Te ember!

Miközben fel tudtad fogni

a világ minden terét és idejét,

saját dimenzióidból kiforogtál.

Félhangra emelkedve szólnál

az előző körben: hagyjatok

itt kibicsaklanom! Ne fejezzem

be az utolsó ívet, ne vegyek

nagy lélegzetet, csak engedjem ki

maradék molekuláim súgva,

mint amikor félrefúj a rézbe

a torkaszakadt trombitás.

Ennyire kicsi kérést

se tudtunk jól teljesíteni.