Tizenhárom hónapja már,

hogy egy madár holtan talál.

Beszáll hozzám napról napra,

s lehullt fejem holtan kapja.

Élesztene, riadt szemét

rám emeli, élek-e még.

És a remény olyan kemény,

el ne hagyjon: visszatartja.

Tizenhárom hónapja már,

hogy kedvesem kórtanra jár.

Azt gondolja, meggyógyíthat,

hogy tudósok jókat írnak.

De a tudós mind rossz adós,

sebeinket elvakarós:

amit elvesz, vissza nem tesz,

szemüvege nélkül mind vak.

Tizenhárom hónapja már,

hogy egyre tágabb a határ.

Mennék messze, újrakezdve,

nem lépve rá hullt gerezdre.

Csak zöld úton, csak virágok

közé fekve, hogyha fázok.

Nem taposva új árkokat,

ősi ösvényt fölfedezve.

Tizenhárom hónapja már

Izlandig ér a hóhatár.

Jégmedvék meg földet érnek,

jég ha lesz még, s víz a Földnek,

tűz és homok, s földi roncsok:

felpuffadt hasú porontyok,

szakadjon eső a fákra,

induljon lentről a tőzeg.

Tizenhárom hónapágyon

aki vágyna, az se vágyjon.

Mert ez olcsó vaskor vacog,

mert az összes ragyánk ragyog,

levált minden föld a kőről,

kövek hidegét megőrző

Isten-fáról szól a fáma —

legyen, ember, mint akarod.