December táncolt az utcán valami fagyos keringőt a széllel,

a vadóc szeretővel,

ki hatalmasra tárta szárnyainkat.

A vörös utat tört húsod rejtett sűrűjében,

s én tenyeremben éreztem, ahogy lüktet benned az élet.

Tágra zárt szemekkel, fojtott kiáltásokkal kapaszkodtál fölfelé,

Isten ölelő karjai közé,

ahol elfogy az idő s az angyalok is megpihennek.

Három szárnycsapás az éterben,

három erős rándulás a testben,

s te kezembe adtad sorsodat.

December táncolt az utcán valami fagyos keringőt a széllel,

a vadóc szeretővel,

és mi fölrepültünk az égbe.

S most nézd, milyen kedvesen cirógatja a szél április mellét,

hamvas kis keblét,

és húsod emléke még mindig könnyet csal ki belőlem.

Könnyet, azt az édeset,

melyet nyelved oly imádattal ízlelt újból és újból.

Ezt a könnyet, e mézédes gyöngyömet ízlelem most ujjamon,

minek jászola e segítőkész segítő kéz mindig otthont talál a ponton,

a rejtett kis porondon, ahol a legszebb művek születnek.

                                            *

        Múzsám te vagy, vad szél,

        én tavasz, nyár, ősz, tél,

        s míg a decemberi emlékből

        ujjam eljárja a tüzes keringőt,

        én Isten karjai közé repülök.