Spanyolnátha művészeti folyóirat

Polgár Tóth Tamás

Az éjjeli lámpa

Volt egy nagy, piros könyv a szobámban, amiben

nem voltak képek, de sokszor nézegettem, mert

olyan nagy könyvet még sohasem láttam. Csabi

egyszer bejött, és azt mondta, a radiátor azért

zörög, mert szellem van benne. Letettem a

könyvet, és sokáig figyeltem, mozog-e a radiátor,

de nem mozgott, és már nem mertem a sötétben

elaludni. Anyukám vett nekem egy kék fényű

lámpát, egy pingvint, kalappal a fején, a csőre

folyton leesett. Amikor már nem féltem, megint

a sötétben aludtam el, de a pingvin lámpa mindig

őrt állt az ágyam mellett, az utolsó estéig, amikor

a konnektor mocorogni kezdett, és a fejemre

húztam a takarót, és szuszogtam, aztán számoltam,

és lehúztam a takarót. A pingvin lámpa ott állt az

ágyam előtt. Aztán eltűnt, és az anyukámnál

aludhattam, mert azt mondtam neki, rosszat

álmodtam, és hogy félek, mert hangosan zörög

a radiátor.

Mandulaműtét

Sokszor hiányoztam az iskolából, mert beteg voltam,

és a doktor néni szerint a mandulám volt rossz, azt

kellett kivenni, pedig azelőtt nem is tudtam, hogy

nekem mandulám van, mert csak Mancika néninél

ettem olyat, aki egy magas házban lakott, és csak

néha látogattuk meg. A doktor bácsi kesztyűt húzott,

és azt mondta, nyissam ki a számat, és kivette a

mandulámat, de az nem olyan volt, és biztos az íze

sem volt jó, mert megromlott. Aztán sok fagyit ettem,

és virslit, ami apróra volt vágva. Felébredtem, és vért

köpködtem, egy szobába vittek, ahol a doktor bácsik

csúnyán néztek, és azt mondták, hurkák jönnek ki a

számból, és fájt, és sírtam, és azt mondták, megsütik,

hogy ne jöjjön ki a számból, és meg is sütötték, utána

pedig már nem ettem fagyit, mert féltem, hogy megint

ki fogom köpni a hurkákat, és már nem fogják tudni

megsütni.

Mici

Apukám egyszer azt mondta valakinek, hogy a macska

megdöglött. Én persze veszekedtem rá, hogy nem döglött

meg, hanem elpusztult, mert nem vigyáztatok rá, amíg

én az iskolában voltam. Mindig szerettem volna egy

macskát, nem cicát, mert azt a lányok mondják, de nem

kaphattam, mert anyukámnak is voltak régen. De egyszer

bemászott a kerítésen és azt mondták, az enyém lehet,

és az enyém is lett, és elneveztem Micinek, nem úgy,

mint a kutyánkat, akinek nem adhattam nevet, mert

akkor még kicsi voltam. Aztán megharapta Mici nyakát,

mert nem vigyáztak rá, és nem döglött meg, hanem

elpusztult, mert én mondtam, hogy őt Micinek kell hívni.

Amikor már nem sírtam, anyukám megágyazott neki

egy cipős dobozban, és eltemettem a kertbe, ahol

a kutya is sokszor szaladgált, amikor levettük róla

a láncot.