A program az, hogyha a tanításnak
végre vége lesz,
mi leszünk az elsők, akik
elhagyjuk az iskola területét.
Sietni kell, a busz ilyenkor mindig
korábban érkezik.
Sokan vannak, de akad még néhány
szabad hely, amit elfoglalunk.
Most az a fő, hogy ne kezdjünk
nevetni, amikor a barátom
úgy tesz, mintha születésekor
megsérült volna a feje.
Már csak három megálló van hátra,
ami hat és fél percet jelent.
Boldogan rohanunk át a zebrán
a pláza ajtaja felé, és ugrálunk
a mozgólépcsőn, mintha nem tudnánk,
hogy csak a saját felelősségünkre
használhatjuk.
Ez a lány a szomszéd osztályba jár
és a pláza második emeletén
valahogy mindig hozzánk csapódik, mintha
elveszett utazó lenne ebben az üzletekkel
teli térben, és csak arra várna,
hogy megérkezzünk, mint valami
felmentő sereg.
Nevet rajtam, látom, és közben a pólója
úgy ringatózik, mintha —
ki sem merem mondani, hogyan.
Meghívsz egy fagyira? — kérdezi hirtelen.
Nem zavar, hogy tél van? — ezt meg én kérdezem.
Fagyit bármikor lehet enni, felel,
és ebben tökéletesen egyetértek vele.
A vendégem vagy, mondom, gyere.
És imádom ezt a pillanatot, amikor elindulunk,
mert hirtelen lemarad a társaság nagyobbik fele,
és akik velünk tartanak, azok is
gyorsan lemorzsolódnak, mint
a pizzáról a sajt.
Már csak ketten megyünk a lánnyal,
és tudom, hogy csokit és vaníliát fog kérni majd,
de arról fogalmam sincsen,
mi a neve.