Ő, Giacomo, többszörös életet élt. Ha úgy hozta a kedve, beköltözött mások életébe. Ha mozdulatlanság vette körül, külön világot teremtett magának. Ebben az egyszemélyes világban oly dolgokra is volt példa, melyeket a valóság egy percig sem tűrt volna meg maga mellett.
A kiskamasz, amit mondott vagy tett, mindenben különbözött a megszokottól. Egy alkalommal azt mutatta meg, hol kell kezdeni a csönd ki- és megbontását. A csönd titokzatos világa az emberi élt fonákja.
Ha rossz irányba indult el, ami érdekelte, arra se volt kíváncsi. Ha jó felé vette az irányt, őt szolgálta minden igazság, minden remény. Ami az életben előremutató, az ő lapjárását halmozta el szerencsével.
Őt a fantáziája szoktatta le a csodálkozásról. Aki semmin se csodálkozik, egyedül az képes a csodatevésre. Minél képtelenebb a dolog, az eset, annál inkább az igazság számláján van a helye.
A semmit fogyasztani kell, olykor órákig. Viszont a végtelennel versenyt futó számlálhatatlan érje be a faltól falig lehetőségével.
Minél távolabb került Giacomo önmagától, annál tapinthatóbbá vált számára az időtlenség. A pontosság az évszázadok háttere nélkül előbb a homálynak, majd a sötétségnek enged teret. A sérült hang gyógyításához egy teljesen elhasználódott hangra van szükség. A szív a legjobb barát. A szív a lélek célkeresője. Ahol még sohasem járt, ott elsőként a gáncsoskodók találtak rá, keserítették meg életét. Az új dolgokat a régiségek szemüvegén keresztül kell nézni. És látni.
A végtelen a képzelet kistestvére. Égbolttakaró. Tenger. Messze a partoktól függőleges ajtó és két ablak. Ami rossz, új korában is idegen. Ami jó, ezer év után is újnak tűnik. Amikor semmi okos nem jutott az eszébe, az őt körülvevők mindegyike okosabbnak tartotta magát a másiknál. A legjobb gondolatai mindig akkor jutottak az eszébe, amikor a társaság minden tagja értetlenül meredt a megoldandó problémára.
Giacomo december 12-én a 12 apostolt ábrázoló albumát elcserélte A díszkosz története című könyvért.