Mégis mérgezett a tőr
(Szerkesztette: Deák-Takács Szilvia)

„A színháznak egyetlen célja: a színház, s én a színész színházában hiszek.”
Max Reinhardt

Harmadszor mottó a mottó, harmadik a DiákZanza.
Kisvárda, Kőszeg, Debrecen, Sopron — sík és domború, lapos és hegyes, egyszerű és emelkedett. Sokszínűség zanzásítva. Nem tévé, nem web, hanem színház és fesztivál. Színház, ahol énekelnek, kiabálnak, pirosra festik az orrukat, őrjöngenek, taps van és függöny — vagy az nincs —, fény és díszlet — vagy az nincs —. Ha nyár, fesztivál. Zene, szabad terek. Minderről, ahogy ők látják.

Vajas Anna

Egy szem búza, egy szem rozs
Liliomfi,  Nagyváradi  Szigligeti Színház, Magyar Színházak XXIV. Kisvárdai Fesztiválja

Mondhatni, belecsaptak a lecsóba Liliomfiék: a köszöntőbeszédeket követően keménykalapos, piros szivacsorrú, festett arcú bohóc olvas fel Shakespeare-t a Várszínpad szélén, lábát lógatva; ropognak a karakternevek a megszólalások előtt, a szövegrészlet mondatai vontatottan egybefolynak.

Telefon csörren a színpadon, nem tudjuk, mi történhet: a bohóc-forma színész sietve felpattan, érte nyúl, közben szabadkozik, sajnálkozik, hogy nem némította el előadás előtt a mobilt, pedig fontos rész következett volna, kétségbeesve nyomkodja a piros telefont, majd miután sikerült visszautasítania a hívást, megkönnyebbülve hajítja a színpad mellé, és visszatér a drámás kötethez. Értettük a célzást: kitapogattuk készülékeinket a zsebeinkben, táskáinkban.

Felkészült az első felvonás, ezen kívül még lesz hét — nem is igaz, csak kettő. (Szellemfi [Kardos M. Róbert] poénja, bár máskor és kicsit máshogy hangzott el.)

Innentől kezdve szürkére kent, tömött piros karikákkal színezett arcok tűnnek fel, nem engedelmeskedve a klasszikusan szép színpadi smink hagyományának: narancssárga haj, cilinder és szmoking is karakter-kellék. Különös megoldás a színtér kettéosztása: párhuzamosan fut fő esemény és annak kommentálása a többi szereplő — többnyire Szellemfi — által. A színpad és a nézőtér teljes kihasználása közben a karakterek a szerep szerinti néma holtidőben sakkoznak vagy kacagnak társuk megbotlásán.  A Keresztes Attila által rendezett vígjátékban játszik egy furcsa, a fülnek nem megszokott hangzás, a népdal (igazmondásról, búzáról, rozsról és barna leányról), az operett (talán érthető: az 1800-as években népszerű műfajjá lett e könnyed, mézes muzsika) és az opera sajátos, kuszára kotyvasztott keveréke. Rivaldafény, duettek, kánonok — egy ízben lassított csárdás egy poposított népdalra.   

A darab elején Kamilla kisasszony (Csíky Ibolya) az árva Mariskával (Pitz Melinda) szóharcol, annak színészi ambíciói miatt. A leány mennyasszonyi fehérselyem ruhában suhanva szöveget próbál: a teátrumban esett kölcsönös szerelembe a hírhedt és hírneves Liliomfival. Mind a ketten — nevelő és neveltje — fogadni készülnek Mariska gyámját, Professzor Szilvai Tódort (Hajdu Géza), akinek oktatóként használt „rangcíme” bámulatosan sok hosszú latin szószerkezetből áll. Majd mikor idősebb Szilvai gyámleányát a színészi pálya elhagyására szólítja fel, az bokszkesztyűt húz, és hajlított térddel méregeti őt haragosan.     

A címszereplő Liliomfi (Hunyadi István) vibrálóan szőke parókát, napszemüveget, feszülős farmert és fehér inget viselve jelenik meg mint szívtipró teátrista, a „szellemes”, pityókás vándorszínész ökölvívás-mérkőzésekbe illő színpadra konferálását követően: a fényvillózással kísért belépőn megilletődve mosolyog a nézősereg.

A kisasszony — a rózsaszín habcsóknak öltözött Kamilla — Liliomfi iránt érzett rajongó szerelmében kopogtat a fiú ajtaján, lesi a kulcslyukat, szenvedéllyel tesz-vesz a fiatal körül. Hiába: a vándorszínész bár kelletlenül fogadni köteles, viszonozni nem képes a nevelőnő mulatságos és gyengéd érzelmeit. Liliomfi és Mari titkon váltott csókjai szerezhetnek nehéz másodperceket a szemérmesebbeknek, egymás iránt érzett szerelmük viszont nyilvánvaló, punktum.

Telegden, a második felvonás első megmozdulásaiban Riska tehén — kartonból kivágott kétdimenziós állat — bús óbégatása meggyőzi Kányai fogadóst (Szotyori József), hogy ne váljék meg tőle, ez pedig innentől kezdve meg-megakasztja gazdájának indulatos monológjait, örökösen kiújuló „múgásával”. A fogadós többször, erősen tagolva („Erzsi! A RÁNTÁS!”) emlékezteti egy szem lányát a konyhában való maradéktalan helytállásra. Egyúttal megérkeznek a színházi kultúra művelésében megéhező misszionáriusok: fogyasztani kívánnak a készülő kosztból. Kapnak is: nem szívesen, de hitelre.

Ruttkai Éva és Soós Imre hajdani alakítását szórakoztatóra parodizálta a színpadi pár, akinek gesztusai és reakciói szélsőségesen emlékeztettek a Makk Károly rendezte ős-Liliomfi élénk színű világára. Röviden szólva: Erzsi (Gajai Ágnes) igen agresszív, Gyuri (Pál Hunor) vastagkeretes szemüveges, tanulmányait kényszerből félbeszakító, tutyi-mutyi fiatal. Előbbi hatalmas surranóban lép a telegdi jelenetekbe, utóbbinak, a szerelmes paraszthősnek a nevét több ízben angolosan Dzsordzsnak és franciásan Zsorzsnak ejtik a változatokat hitetlenkedve ízlelgető karakterek. Gyuri szerencsétlen alárendeltségére bizonyíték, hogy akárhányszor szólna, reménybeli apósa derekánál fogva az asztal szélére ülteti és szétnyitja lábait: mint férfi a férfival beszélnek egymással. A színpadi géniusz Liliomfi, barátja siralmait hallva — miszerint Erzsike a házasítandó apukák megegyezése folytán a pesti fogadós fiának a felesége kell hogy legyen, az övé pedig nem lehet, tekintet nélkül az ő szívósan bimbózó románcukra — szőke parókájára vöröset húz, körömcipőre cseréli a férfi lábbelit, bársonyszerű, lila kabátot a vállára hajítva eljátssza a határozatlanul makogó Gyuri konkurenciáját, Schwartzot, mint élhetetlen zsarnokot (a porcelánszett darabjait a falhoz löki például), és elhivatottan kivívja Kányai ellenszenvét.   

Ifjabb Schwartz Adolf (Varga Balázs) nevét a hátán lógó tábla jelzi („Schwartz and sons”) — felismerését könnyítendő. Hajatlan feje és búbja szürkére festett, a '20-as évek tengerészsapkáját viseli és néhány számmal kisebb zakót nadrággal, feketés árnyalatban, kerek keretes pápaszeme, a kezében tartott hegedűtok így, együtt, bájos látvány. Hangszere, a fehér húros, a leány, az Erzsike megkéréséhez szükséges: romantikus melódia előzi meg a gépiesen elraccsolt-eldarált szöveget. Fájdalom, hogy az ifjú feltűnése már ingerült lelkiállapotban éri a fogadóst, aki nem érti, hogyan lehet ő Schwartz, ha az már egyszer s mindenkorra megérkezett Telegdre.  

Erzsike értetlenkedő dühöngései közben konyhakést, majd nemzeti szín baltát és stihl fűrészt ragad magához. „Lefegyverző” akcióit azonban füstbe menti apja és párja: kötelet csatolnak a leány ruhájához deréktájban, aki válaszképp népies szitokszókat záporoz artikulálatlanul az anarchikus jelenetben résztvevőkre. A telegdi fogadós hátát két ízben fájón megsebesíti: először a konyhakést, majd a baltát (mivel ez utóbbi piros-fehér-zöld és éles — tehát a harcolásra „haláli” —, kénytelen vagyok arra a fél lábbal sejtetett művészi üzenet-lehetőségre gondolni, hogy a fogadós tulajdonképpen a '48-as-'49-es események közvetve potenciális áldozata) vágja vörös és hajlott hátú édesapja púpjába.

Mint egyszerre két villámcsapás érkezik meg felháborodva, a frakkot és cilindert viselő idősebb Schwartz (Dimény Levente, aki alakításáért az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott különdíjban részesült) az ifjabbikkal, magyarázatot követelve Kányaitól. Ez pedig, akárhányszor kimondja az „Úr" vagy „Uram" megszólításokat, a két osztrák illedelmesen, istenfélő módon megemeli kalapját, és az égre nézve kérdezi: „No de ki beszél az Úrhoz?”  A fogadós összezavarodik az idegtépő szóláson, tudatlanul és vétlenül hibát hibára halmoz a magyarázkodásban, a végére üvölt szakadatlan. A pesti jó barát, zsebóráját a kezében és szemmel tartva sértődötten kijelenti: ettől a bizonyos perctől nincs tegező viszonyban Kányaival. Közben Gyuri és Erzsi lopakodva turbékolnak: a fiú váratlanul — nagy a kavarodás, ki tudja, miért — nőkre szabott hófehér népviseletet ölt.

Az idegek csúf és kimerítő harcának Professzor Szilvai újbóli feltűnése vet véget: fény derül a ravasz csere-szerepekre, az elhallgatott, titkon tervezett esküvőre, s zajosan fékezünk a hiánytalanul boldog végnél. 

Három felvonás alatt a színészek, szerepükből kitekintve, ellágyulva sóhajtják Nagyváradot, mint mindnyájuk — tényleges vagy darabbéli — kedves, gyermekes bölcsőjét, és tisztelettel, figyelmesen idézik Shakespeare-t, mint a színpadi nagyságnak feltétlen, édes világra teremtőjét.    

 „Ó, Isten, Isten! míly unott, üres, / Nyomasztó nékem e világi űzlet! / Phí! rút világ! gyomos kert, mely tenyész, / Hogy magva hulljon; dudva és üszög / Kövér tanyája.”

„Gyuri! Igazat mondj, vagy énekelj  — de igazat!” — hangzik a felszólítás, fogadós Kányai részéről a második felvonásban. Dudvás kert és magja egy kövér tanyán: egy versszak a rozsról (rosszról?) és búzáról. Igazat mondtam, bár énekelhettem is volna. 

Orosz Eleonóra

Székely koktél
Székely Csaba: Bányavirág (rendező: Sebestyén Aba), Yorick Stúdió és a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, Marosvásárhely, XXIV. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Van egy olyan mondás, azt hiszem, miszerint a legnagyobb mocsárban nő a legszebb lótuszvirág. Ebből a sémából kiindulva a legsötétebb bányában is lehetnek virágok? Legalábbis bimbózó virágok, amelyeket itt-ott letörnek és összezúznak a legördülő szikladarabok. A Bányavirág történetéről jut ez az eszembe. Az összes szereplőnek van álma, vannak érzései, de még mielőtt valóban felszínre törnének, maga alá temeti azokat a valóság törmeléke.

 Iván (Viola Gábor) sokat ígérő tervei helyett beteg apját ápolja, féltestvére Ilonka (Nagy Dorottya) a városi életet hagyja maga mögött, és a községbe költözik, hogy segíthessen neki. A falu orvosa Mihály (Bányai Kelemen Barna) belebetegedik a betegeibe, és „hálapálinkába” folytja bánatát. A szomszédok, Illés (Kovács Botond) és felesége Irma (Gulácsi Zsuzsanna) ugyan jómódúak, de egyáltalán nem boldogok egymás mellett. Aztán mi marad, ha már remény nincs? „Hagyományőrzés” tele pálinkáspoharakkal, és egy szakadt népi öltözet, amit csak akkor kell felvenni, ha jön a tévé.

Székely Csaba történetében számomra keveredik Mikszáth és Móricz világa az orosz realizmus tehetetlenségével. Mindannyiuknak megvan a saját tragédiája, teljesen belevesznek az önsajnálatba, és így se magukon, se másokon nem tudnak segíteni. Ez alól Illés öngyilkossága lehet furcsa kivétel. Felesége Ivánt szereti (a tény szinte nyílt titok), ezért ő képes lemondani saját életéről, hogy Irma feloldozást nyerjen. Persze megkérdőjelezhető ez a megoldás, még az előadás végén se derül ki, volt-e értelme halálának. Mihály kijelentése, miszerint elköltözik onnan, okot adhat reményre, de aztán szavai új értelmet nyernek, mikor megtudjuk, hogy ő ebből a világból költözne ki, nemcsak a községből.

Ez az elátkozott hangulat szolgál háttérként az egyébként nevettető dialógusoknak és szituációknak. Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor kettőse, ahogy az ablakon át próbálják az asztalon lévő pálinkás üveget elérni, majd kudarcot vallva be is másznak a házba, hatalmas hahotát vált ki. De valahogy mindig ott maradt az a keserű utóíz, mivel végig éreztem a kétségbeesett helyzetük súlyát a vállaimon. Iván beteg apja végig ott feküdt a „másik szobában”, és ez testesítette meg azt a láthatatlan átkot, amit el kell viselniük.

Aztán csak megérkezik a tévé, tényleg felkerül Ivánra a népi ruha, bár a féltestvére által vásárolt „made-in-China” pulóver is, de ezt ráfoghatjuk a globalizációra. Neki is felteszik azt a kérdést, ami végig ott bujkált az előadás egyik fő témájaként: miért van annyi öngyilkosság Székelyföldön? Iván hazudik (saját magának is), hogy fogalma sincs róla, és arról érdeklődik, hogy mikor énekelheti már a népdalt, ami miatt valójában felkeresték őt...

            Az előadás remekül keverte Csehovot az erdélyi mentalitással, bennem furcsán a sajnálatot a röhögőgörccsel... majd az egészet nyakon öntötte egy-két liter házi pálinkával.

[lap]

Buda Villő

Hősök és antihősök
Molière: A mizantróp, Spirit Színház, Kőszegi Várszínház

Júliusban a Kőszegi Várszínházban vendégszereplő Spirit Színház első nyári premierje Molière A mizantróp c. műve volt. A rendező Bori Tamás, a darabot Petri György klasszikussá vált fordításában adták elő. Az előadás különlegessége az volt, hogy a színészek ismert Quimby- dalokat szólaltattak meg, melyek meglepően jól passzoltak a darab egyes jeleneteihez, mondanivalójához, s általuk kicsit újjá is született, „maibbá” vált a klasszikus történet.

Miközben a mű komoly morális kérdéseket vet föl (pl. miért akarunk mindenáron megfelelni a világnak? Miért érezhetjük sok ember között is magányosnak magunkat?), számtalan humoros elszólás, komikus párbeszéd oldja a komor témát. S talán ez a könnyed humorosság volt az, ami leginkább tetszett: a nagy kérdéseket a rendező úgy igyekezett körbejárni, hogy közben képesek vagyunk nevetni. „És a romokon ülve már csak röhögünk...”

            A cselekmény lényegében Alceste, a megalkuvást nem tűrő, szókimondó, idealista ember csatája a tökéletlen társadalommal. Egyszerre tragikus és komikus figura, az erkölcsi eszmények embere. Egyedül ő az, aki magatartásával fellázad a mindent átható hazugság ellen. Szerelme, az élni vágyó és könnyelmű, vonzó és fiatal nő, Célimène ugyanúgy nem képes megfelelni erkölcsi ideáljának, mint a többiek. A főhős legfőbb dilemmája tehát, hogy képes-e ilyen körülmények között is tagja maradni egy olyan társadalomnak, melyben kompromisszumaink gyakran megalkuvásba csapnak át.

            Az aszkéta életet folytató Alceste-et Szabó J. Viktor játssza, aki remekül alakítja a hangosan hőbörgő főhőst. Az első sorban ülve majdhogynem magam is megrettentem az időnként valósággal őrjöngő figurától. Alceste szerelmesét, Célimène-t, Szinetár Dóra játssza. A Quimby-dalokat többek között ő, Makranczi Zalán, Szendi Szilvi, Perjés János, Kolti Helga és Jászberényi Gábor éneklik; Szabó Ádám harmonikán, Kutik Rezső gitáron kísér. 

            Érdemes megemlíteni az előadás díszletét: a színpad közepén kör alakban összekötözött kerékpárok mintha az „élet körhintáját” szimbolizálnák. Ahogyan a rendező nyilatkozott: ez „alapvetően egy vidám dolog, mégis remekül egyedül tudunk maradni benne”. A színpadon szétszórt plüssállatok is talán hasonló funkciót töltöttek be: remekül egyedül tudunk maradni a plüssmacik között is.

Remek nyári előadás, jó színészekkel, különlegességekkel fűszerezve. A társulat a nyár során még több helyszínen is előadja a darabot, amely ősztől Budapesten is látható lesz.

Barta Bálint

Négy nap VOLT
VOLT Fesztivál, Sopron

Érettségi után mindenki egy nagy, minden eddiginél emlékezetesebb nyárra vágyik, ami méltón búcsúztatja a középiskolai éveket. Úgy gondoltam, a 20. VOLT Fesztivál Sopronban épp erre alkalmas, emlékezetes esemény lehet. Már hónapokkal a kezdés előtt a fellépők listáját figyeltem, mert el sem tudtam képzelni, hogy bármelyik koncertről, eseményről lemaradjak, amelyik érdekel. Persze ez, amikor megérkeztem, és ahogy egyre jobban fáradtunk a csapattal, értelmét vesztette.
 
A fesztiválozóknak indított különvonaton utaztunk a helyszínre Budapestről, amit csak ajánlani tudok, hiszen már út közben megérezhető az a különleges hangulat, ami a többi 4 nap alatt végig jelen lett. Sopronban már nem volt ilyen szerencsés a helyzet, mert a fesztiválbuszok ritkán jártak, és annyira túlzsúfoltak voltak, hogy gyakran meg kellett várnunk a következőt.

Talán nem egy tipikus fesztiválra való formációt néztünk ki elsőre, de Harcsa Veronika Quintett zenéje nekem bárhol megszólalhat, szeretni fogom. Ez a földön ülős lágy jazz felütés — később kiderült — nem a meghatározó hangulata lett az eseménynek. Érdekes élmény meghallgatni ezeket a számokat ennyire nyílt terepen, ahol hangzást sajnos a szomszéd színpadokról átszűrődő basszusok zavarták, ahol még a papírtépés is része lett a koncertnek. Csak a koncert után volt időnk kicsit szétnézni a Lővér kempingben. Meghökkentő volt a Nagyszínpad mérete, szabad téren is hatalmasnak tűnt, még messziről is. Szintén elsőre megdöbbentőek az árak is, de ha okosan megszervezzük, minimalizálhatjuk a benti kiadásokat. A felfedezés után hallgatunk egy kis Heaven Street Sevent — igazi fesztiváli hangulat. A Petőfi Rádió színpadán megtapasztalhattuk, hogy a hangerő mire képes, amit első nap kicsit szoknia kell a fülnek.
És mivel az idei VOLT egyidőben volt az Eb-elődöntőkkel, a csapatunkból páran átugrottunk a Viva teraszhoz, ahol nagy kivetítőn láthattuk a meccset. A Portugália-Spanyolország mérkőzés megnézése sajnos a legnagyobb hiba volt, mivel a Snow Patrol koncert feláldozásával járt, ami nővérem szerint kihagyhatatlan lett volna.

A sokak által legjobban várt Skrillex koncertet nem hagytuk ki. Az előzetesekben lehetett olvasni, hogy az amerikai  John Moore minden eddigit felülmúló technikával érkezik Sopronba. Amikor odaértünk, már láthattuk, hogy egy óriási űrhajó tornyosul a színpad közepén, mögötte hatalmas kivetítő. A látvány tényleg döbbenetes volt, rengeteg füst, lézershow, és megtapasztalhattuk a nagyszínpad átütő hangzását, de sajnos egyértelmű volt, hogy az előadó csak ugrál a színpadon, míg az előre gondosan megszerkesztett showját a számítógépek másodperc pontosan végigjátsszák. Ehhez társult még az a tudat, hogy a szomszédos esemény a 30y koncert volt, aminek már csak a végét sikerült elkapnom, és szomorú látvány volt az a pár lézengő ember egy ilyen minőségű zenét játszó zenekar színpada előtt.

Nem bántam meg a dubsteppes őrjöngést, mert ilyet nem lát az ember gyakran, érdemes volt megnézni, merre tart ez az irány, mekkora látványt képes még szabad téren is nyújtani ez a műfaj. Az este zárása oldotta az elektronikus zúgást, az Ocho Macho óriási hangulatot varázsolt a Blikk színpadra, annak ellenére, hogy 1:40-kor kezdtek, nem lehetett érezni, hogy akár a zenészek, akár a közönség fáradna. Mire visszatértünk a szállásra, világosodott, mert mi hiába végeztünk az élő „zenénkkel”, a lányok az általuk „zúzdának” hívott Immedio Barban elég sokáig bírták. De az esti pillanatok is feledhetetlenek, ha szétnéz az ember, biztos, hogy mindig lát valamit, ami addig elkerülte a figyelmét, például ott volt a kötélugrást vállalók népes tábora, akiket olykor koncertek közben is biztatott a tömeg.

Hamar rájöhet a fesztiválozó tömeg, hogy a következő napokban más időszámításra kell átállnia. Ezt igen érzékletesen írja le a következő szólásunk: „Batman hozzánk képes nappali múzeumőr”, ami ikertestvérem fejéből pattant ki. „Reggeli” frissítők után irány a kemping, ahol most a Heti Válasz színpadánál állapodtunk meg kis időre. Amíg a soproni borokat kóstolgattuk a Bohemian Betyárs nehezen kategorizálható zenéje szólt. A stíluson túl még a hangszerelés is különleges. Szóló gitár, akusztikus gitár, nagybőgő, hegedű, zongora. Remek lett a hangulat, és sajnáltuk mikor vége lett. Koncert után kis fülelés a Simple Plan műsorába, majd  a már otthon is kinézett Hobót hallgattuk meg. Óriási élmény élőben. Ezt a zenét a szüleim mutatták meg nekem, de akkor még nem értettem a szöveget, ma sem állíthatom biztosan, hogy mindenhol tudom követni, de egyre több és több utalás megmarad bennem. Külön élmény volt, amikor József Attila versét énekelte a tömeg. A nagy búcsúzó Faith No More-t csak távolról figyeltük, de a hófehér nagyszínpad  távolról is mutatta, hogy ez nem egy konzervatív  együttes.
A második esténket a Chase&Status, egy elektronikus zenét játszó formáció zárta. Mikor elkezdődött a zene, el is felejtettük a 20 perces késést, azonban mindvégig érezni lehetett egyfajta távolságot a színpad és a hallgatóság között. Nekem még a Faith No More is közelebbinek hatott, pedig ott a színpadtól sokkal messzebb álltam.

Az utolsó előtti napot a Maszkura és a tücsökrajjal nyitottuk. A lányok szépen mosolyogtak a szövegeken. A Pannonia All Star Ska Orchestra muzsikájára mindenkinek táncolhatnékja támadt, miközben a forróságot frissítette a helyszínre érkező tűzoltóautóból érkező sok-sok víz, amiért hála a helyi szerveknek. A Brains koncertet is rengeteg folyadékkal lehetett csak kibírni. A fesztivál legnagyobb meglepetését nekem Ákos visszatérése okozta. Óriási hévvel reklámozták mindenhol az új hangszerelést, az új látványt. A látvány rendkívüli volt, bármelyik fesztiválon megállná a helyét, a hangzás teljesen új irányt vett. A szimfonikusokkal is dolgozó zenésztől szokatlan elektronikus irányt hallhattunk: az éneken kívül volt egy elektromos dobfelszerelés és egy keverőpult is. 

Felüdülés volt Péterfy Bori és Love Bandjének zenéje. Óriási tömeg tolongott a kisebb színpad előtt, élőben átütő erejű az énekesnő kisugárzása. Meglepett ez az erő, érdemes koncerten hallgatni.

A zenei zárást számomra az Irie Maffia szolgáltatta, ami szintén hatalmas erőt képvisel élőben. Ez a magyar zenekarokat összefogó reggae, hiphop, rock és funk alakulat is azonnal magával ragad. Hallgatni kell őket.

 
Ezt az estét is a pirkadatig kitoltuk még egy kis Dj Palotai zúgással.

A fesztiválon irodalom is jelen volt, nem is akármilyen, az Irodalmi Sátorban a Spanyolnátha művészeti folyóirat két tagjának, Berka Attilának és Székelyhidi Zsoltnak a performanszát nézhettem meg. Inkább a látvány maradt meg bennem mára, ami felejthetetlen, köszönhető ez a negyedik napja folyamatos éjszakázásnak is, de a szövegeket el kell olvasnom majd, a mondanivaló mélységéhez úgy férhetek hozzá.

Csík Zenekar, utána Kiscsillag, akik sokat bohóckodnak a színpadon, ami a hőségben külön pihenőként hatott, majd profi zenélés. A leginkább várt zenekar a Tankcsapda, a debreceni nagy koncertjeikhez képest az idejük sokkal kevesebb volt, még szerettem volna belőlük többet, majd a Quimby, akikről nem gondoltam volna, hogy ilyen óriási hangulatot képesek varázsolni ekkora közönségnek. Méltón zárták a 20. VOLT fesztivált számomra.

A fesztiválos vonatot visszafelé csendes pihenőhelyként használták az utazók. Rengeteg zenei hatás ért ez alatt a négy nap alatt, eldöntöttem, hogy jövőre is ide nekem egy fesztivált.

Lehet, hogy a 21. VOLT lesz az.

[lap] 

Balogh Anna

Fesztiválra születtünk
Campus Fesztivál, Debrecen

Fesztiválozni jó — sokak szerint. A nyár kezdetével a szeptemberi iskolakezdésig számos fesztivált rendeznek, szinte egymásnak adva át a stafétabotot. Mivel is jár egy fesztivál?

Sok huszonéves csapatban felkerekedik, elutaznak egy helyszínre, sátort vernek, esténként világhírű és elismert hazai együttesek, zenészek koncertjeire tombolnak. Másnap igyekeznek délutánig kialudni magukat, és késő délelőtt vagy kora délután ismét felpezsdül az élet. A legkitartóbbak és legfanatikusabbak heti jegyet váltanak, élvezik a fesztivál minden pillanatát, curriculum vitae-jüket akár több fesztiválon is igyekeznek bővíteni. A kevésbé elkötelezettek válthatnak napi jegyet is, ha nem biztosak abban, hogy fesztiválra születtek.

2011-ben Debrecenben a Campuson egy egyetemi civil szervezettel fesztiváloztam. Civil sátrakból egy fesztiválon számtalant lehet találni, általában tájékoztatással szolgálnak a szervezetük működéséről, játékos feladatokkal, mosolyogva várják az arra tévedőket. A munkánk általában reggel 7 órakor kezdődött, és délig szinte semmit nem csináltunk, a saját játékainkkal szórakoztattuk magunkat. A fesztivál vendégei ugyanis délig általában alszanak. A debreceni nagyerdő igazán nyugodt és andalító a reggeli órákban, amikor a fesztivál területén épphogy csak kinyitott egy-két büfé, ahol kávét lehet szerezni, és csak a szervezők mozgolódnak. A fesztiválozók a fesztiválok világának ezt az oldalát talán sosem látják: a csendes, madárcsicsergős, friss illatú erdőt. Délben aztán előbújnak sátraikból kissé táskás szemekkel, de jókedvűen. Mivel az igazán nagydurranásnak számító koncertek főként este vannak, délután van idejük körbenézni a civilsátrak és a szponzorok sátrai között, esetleg városnézőbe indulnak. Délután hat órakor aztán „bezár a bazár”, a civilsátrak összepakolnak, és attól kezdve már ők is csak fesztiválozók. Attól kezdve, aki él és mozog, a szórakozásra koncentrál.

Fesztiválélményem legje a Republic koncert volt. Rengeteg ember, sokan velem egykorúak, és mindenki a koncert első percétől kezdve az utolsóig minden dalt énekelt a zenekarral. A közönség legalább háromszor visszatapsolta őket. A zenekar oszlopos tagja a Campus fellépőinek, akárcsak a Tankcsapda, a Csíkzenekar és még sokan mások.

            Én a fesztiválozóknak azt a csoportját képviseltem, akik egyelőre csak kóstolgatják ezt az „életformát”. Szórakozásra és barátkozásra rengeteg lehetőség nyílik egy fesztivál alkalmával, ez kétségtelen. Arról már kevesebb szó esik, hogy a civilsátrak olyan aktuális témákkal is foglalkoznak, amelyek a fiatalok mindennapjainak fontos kérdéseire adhatnak választ. Így tanulni is sokat lehet, ha az ember nyitott és bátor, és mer kérdezni, szán időt arra, hogy leüljön beszélgetni.

            Essen szó azokról a feladatokról is, amiket ügyesen és leleményesen meg kell oldani egy fesztivál alatt, és amelyek miatt belőlem talán nem lesz elkötelezett sátoros fesztiválozó. Először is, mint civilsátras, legalább hatkor keltem, amivel nem lett volna komoly probléma, hisz tudtam, hogy ottlétemnek ez is velejárója, csakhogy a táborhelyünket egy hard rock színpad mellett jelölték ki. Mindemellett nem mindenki tért nyugovóra korán, és hajnalig szállingóztak a sátrak között a dalos kedvű fiatalok. A sötétben nem nagyon lehet látni, hogy hova vannak kifeszítve a sátrak, ez elég balesetveszélyes. A sátoron lévő zipzár nem sokat véd az eltévedt látogatók ellen, így nem árt, ha felkészülünk, hogy mi is, mások is betévedhetnek véletlenül egy idegen sátorba. Ha már illetéktelen betolakodóknál tartunk, ne feledkezzünk el a bogarakról, békákról, csigákról és egyéb élőlényekről.