Papírhatalmak, papírországok, papírvilág, papírpénz, hamis hangok, szónoklatok, szemtelen, mulattató bohócjáték, kegyetlen torzkép, görbe tükör a kolozsvári színház Übü király előadása.

A színpad hátterében hatalmas fehér papírtekercs, két oldalon padokon, fehér testtrikóban ülnek a színészek. Mellettük, kezükben régi, ütött-kopott fúvós hangszerek.
Übü papák és Übü mamák várják, hogy sor kerüljön rájuk a játékban. Alain Timar francia rendező előadásában ugyanis hat papa és hat mama váltogatja egymást. Hol győzők, hol legyőzöttek, hol diadalmasak, hol csúszómászók, amint éppen és a játék megkívánja.
A rendező a végsőkig fokozza a komédiázást, mert ez játék, a szereplők a képzelet szülöttei. Játék a hatalomról, a gyarlóságról, kegyetlenségről, felfuvalkodottságról, diktatúráról, pénzről, hamis igazságokról és még hamisabb érzelmekről.
Jerry Shakespeare királydrámai paródiájának szánta az Übü királyt, de a mester szerint a színház mintegy tükröt tart a természetnek. Néha görbe tükröt, olyat, mint Jerry, Timar és a rendkívüli kolozsvári színészek. Olyat, hogy nagyon lehet nevetni, minden képen, figurán, hamis hangon, és mégis, történik ott valami, elhangzik egy mondat, ami miatt a felhőtlen szórakozásba vegyül egy jó adag keserűség.

Több színész játssza a papát és a mamát, mert az übük  céljai, vágyai, műveletlensége, gőgössége, kapzsisága szinte azonos, a személyiségek, a technikák változnak. A kolozsvári művészek erős egyéniségei kellettek ahhoz, hogy az ez előadás ne maradjon csak tréfasorozat, hanem felvillanjon benne a dráma. Kellett a tehetségük is, hogy könnyedén és hitelesen lépjenek be szempillantás alatt a figurába.
Fergeteges tempót diktált a rendező, fergeteges tempóban, irigylésre méltó ügyességgel varázsolják magukra a papírjelmezeket színészek, készítik a papírkellékeket, és őszintén játszanak, hogy aztán kilépjenek a jelenetből, leüljenek a kispadra, mert következik a másik pár, másik Übü papa és Übü mama, más személyiségek, más alkatok, ugyanazokkal a célokkal, változatlan jellemtelenségekkel. Nemesből vagy parasztból, polgárból vagy proletárból egyaránt Übü-pár válik. Aki lentről jön, magasabbra tör, talán kegyetlenebb is kicsit, mert retteg, hogy visszazuhanhat a semmibe, amiből a hatalomba, a gazdagságba érkezett.
Egyikük sem veszi észre, egyiküket sem zavarja, teljesen természetes, hogy minden papír, ők maguk papírba burkolt véglények. A pillanat emberkéi, bármikor jöhet és jön más a helyükre, lényeg, hogy addig ők uralkodjanak. A maguk igazsága szerint. Mert „a bal igazság ér annyit, mint a jobb igazság”. A hangszerek hamis hangjai összecsengenek a megnyomorított mondatokkal. Minden hamis az übük világában, a zene, a szó, a tett.
A játék fergetegében az egyik Übü papát alakító színész (Dimény Áron) kilép a szerepéből és közli: nem csinálja ezt tovább. Mert ez embertelen. Ilyen világ nincs, ilyenben nem lehet élni. A többiek rábeszélik, játsszon tovább, de Dimény nagyon csendben, szomorúan végigfekszik a padon. Ő kiszállt. A játék megy tovább, a többi Übü papa és Übü mama nem adja fel. Kell a pénz.
Mi, nézők pedig hasunkat fogjuk a nevetéstől, mert nagyon furcsa lenne elszomorodni a bohóctréfa-sorozaton, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre, hogy rólunk szól ez a játék, a körülöttünk, bennünk élő übükről. Nem akarjuk tudomásul venni, hogy abban a görbe tükörben mi látszunk, különben ki kellene szállni ebből a játékból, kimenekülni a papírrengetegből, keresni valami szilárdabbat, maradandóbbat, értékesebbet.  
Megtapsoljuk a színészeket, megérdemlik, kiemelkedőt alkottak.
Kiballagok a nézőtérről, a szállásomon bekapcsolom a tévét, egy Übü papa szónokol.
Hát kérem, igaza van a jó öreg Shakespeare mesternek: színház az egész világ.