Az ajtó csukva, és a hideg egyre

húz még mindig a gyerekre.

„Az orvosság jól kifogott kegyeden.”

Fekszik ahelyett, hogy szép légző-

játéka legyen.

A téli nap, e hideg Isten-óra

vörösen bámul a vonulókra.

Árnyék-mutatója új meg új vonást

ejt társtalan szíveden —

mi kell, hogy egy emléknek kellő

sebmélye legyen?

Marokra szorítaná a futó időt, de

csak szemléli a tájat. Vajon

győzi-e fűszállal a rét?

Egy kavics ezer évig elél.

Mikor mondhatja a földanya saját

virágának: „elég”?

Elhagyva alakzatait szüntelen,

nem hűtlen (nem is reményteljes):

naiv.

Most falevél-ünneplőben fekszik az

ágyás szélén — hibátlan árny-elem.

Holnapját álmodnám. Nem tartott hajnalig.

Még valahol tán meglelem.

Más látogatót vártál. Minősített

várakozó —

végül ez érkezett.

Ami osztályrészedül jut.

Csupa vessző, ékezet;

az utolsó becsukja a kaput!

Szájszagú egekkel álmodó remény,

otromba, trampli tünemény...

Túl rövid lett a bot.

Még sántikálsz, iparkodnál tovább, ha

már ezt így hívják...

Haladsz, amíg lehet.

Keresed a vízre írt képletet.

A hegy mögül ezüstös-némán közelít,

aminek közelíteni szokása...

Mindenkinek egy s ugyanolyan esély.

Ez jut. A vége előre fut.

Szétnyom, mint egy bogarat, az idő,

e hibátlan monstrum —

tévesen úgy mondják, kevély.

„Omlás-veszély”.

Mindenütt ugyanaz a tábla. Unalmas.

Ha tehetné, inkább színes volna —

aljából, a betű vére, lustán

pereg a rozsda.