Kávémari teste acél. Nem alszik és nem ébred. Dolga van.

Kávémari tükör. Lassan látszik a másik benne. Kiveszi az öléből a csészét, majd elmerül a feketébe. Az arc pasztell, csak a kép erős. Emlékezni kell valakire, aki ismerős. Hajnalban láthatatlan. Kávémari annyi zaccot köp, amennyit kap. A kupak lassan tekeredik, nyeli el a gőzt. Kávémari nyugodtan főz. Nem ideges, nem álmos. Nincs miért dohogni, nincs kinek ébredni.

Kávémari rendes. Tiszta és dolgos, de néha elfelejtik kikapcsolni.  A koffein zizeg, kávé akar lenni, kávéba akar menni. Kávémari nyűglődik, szülne, de nincs elég vize.  Feszül, a csavarok nekidőlnek a falnak. Kávémari püffög, zakatol benne a sav. A koffein üti belül, mint egy kiscsibe a tojást. Sehol egy repedés, az acél zártan fogja a teste vonalát.

Kávémari alázatos. Víz nélkül is főzne. De az alagutak ragadnak, a zacc csikar, tapad és tömődik. Kávémari fáj, mint egy kéz vagy egy láb. Olyan magányos, mint egy műanyag merőkanál.

Kávémari alig sír. Szorítja a bánatot. Míg az át nem töri belül. Míg ki nem feszíti az akarás.

Barnás morzsalék, acélhegek. Sós kávé folyik az asztalon. Senki sem issza meg.

Vírusgomb »                                              Vissza a HPSP04 főszövegére »