Miskolc? És hogy kóceráj-e? Hát nem szeráj, az biztos. Egy hely, ahol nem ringott bölcsőm, hol iskolába menet nem léptem egy kőre, és nem is az örök város, és ó-kikötő se nekem. Ha Miskolc, akkor az elfelejtés, a nem emlékezés inkább. Hogy ő elfeledett-e engem, ezen sohase gondolkodtam. Talán nem is feledhetett el, hiszen alig ismert. Personne passante voltam a számára, bizonyára. De ő nekem? A város, amelybe úgy járok időnként, mintha nem is oda mennék. Én elfelejtettem őt, és mindazt, ami itt történt velem, hogy aztán most lyukakat csináljak a feledés sűrű szövetű fátylán, és megpróbáljak bepillantani magamba, ami bevallom, nem könnyű: nem vagyok se pszichológus, se hasonló mágus, hogy e távolba-mélybe merült miskolci évekből valamit is könnyedén előcsalogassak. Mintha a fekete földbe, úgy vannak elvermelve a tudatom mélyén e nem szeretett esztendők. Miskolci ifjúságom? Csak a szépre szeretnék én is emlékezni, ahogy a szentimentális sláger, de hiába minden igyekezetem, nem emlékszem a jó dolgokra, ha voltak is. Egy korai rossz házasság veszekedésekkel, hazugságokkal, fogadkozásokkal és csalásokkal, bánatszürke háttérben, ilyen nekem ez a város. Hiába él ott az anyám, az apám, a húgom, nem a mi városunk, nem az övék, és főleg nem az enyém, s ők nekem mintha nem is Miskolc, hanem még mindig Erdély: Csíkszereda, Korond és a Hargita. Milyen szép ez a szó is: Erdély. Miskolc vonatkozásában, lám, ez jut eszembe.
Volt azért Miskolcon három gimnáziumi évem, se jó, se rossz, tanultam ezalatt is az életet, leányosztályban, kicsit unalmasan az erdélyi után, se latin se román a tárgyak között, pedig milyen szép hangzású nyelv ez is, az is. De mintha kiszáradnának a számban a szavak, lám megint csak a hiány, ha Miskolcról beszélek. Volt tehát három iskolai év, amikor kirándulások, bálok, s az első szilveszteri buli, szülők nélkül, és mégse ittam egy csepp alkoholt se, pedig picsarészegek voltak a lányok mind, a fiúkról nem is beszélve, és mindenki szeretkezni akart, mint az állat, egymás hegyén-hátán, ott és azonnal, akárkivel is. Bevallom, a szende székely leányka elfutott.
És eltemetve rég Akác Pista Miskolcon, a költő, akire felnéztem, mert akkor nem ismertem még személyesen más íróembert, és talán felnéznék rá ma is, nem tudhatom, mert a kamaszkor homályában elvesztettem valahol, és már nem emlékszem, mit írt, mit mondott, de jó volt együtt szeretni József Attilát, akiért úgy tudott ő is rajongani, ahogyan akkor én, s hogy jobban imponáljak, Dsida Jenőt kölcsönöztem neki és Szilágyi Domokost, és megtanítottam arra is, hogy Jósikát zsével kell mondani. Nem tudta ezt más Miskolcon rajtunk kívül tán senki, még a magyartanárnőm se, aki az én későbbi egyetememen végzett, és ha összehasonlított két almát, (hogy ne költő legyen a tárgyunk), számára az egyik a másiktól volt nagyobb. Mintha legalábbis teherbe ejtette volna, gondoltam ilyenkor kajánul, kijavítani persze nem mertem soha.
És mégis: Miskolcon szerelmes voltam folyton. Miskolcon is, mondhatnám, mert a szerelem nálam mindig könnyen ment, és akkoriban, hogyha szerettem valamit, csak szerelemmel voltam erre képes: eleven ember, férfi vagy nő, fiatal vagy öreg, vagy régi kunyhó az Avason, netán belvárosi palota, vagy hegy, éppen a Bükk, vagy talán víz, virág, egy patakparti kő, bármelyikbe beleszerettem egyből, ha meg a kövek réséből előbújt egy gyengécske fűszál, hát abba is. A barátnőimet is nagyon tudtam szeretni, annyira, hogy a nagy érzések soha nem hagytak helyet az egészséges gyűlölködésnek. Ezt a bizonyos házasságot is inkább kitörölte az emlékezetem, és vele együtt törlődött Miskolc, járok pedig oda eleget. De sose Miskolcra megyek, hanem a szüleimhez, úgymond. Csak mostanában próbálok sok esztendő után először másképp tekinteni e városra, fellebbentve az amnézia fátylát vagy inkább vasfüggönyét, amit magam húztam magam előtt, és elmondhatom, nem könnyű félrecibálni, és akkor is csak az jut eszembe: milyen mocskos volt a Szinva a város szívében, a hídnál, ahol naponta átkeltem az iskolába menve, és a hideg kollégium is milyen nyomasztóan hatott, Hámán Katóról elnevezve, akire már nem akar emlékezni senki, pedig ő igazán nem tehetett arról, hogy a kommunizmust annyira elrontották, elrontottuk mind, akik benne éltünk, és azok is, akik kiszálltak belőle, mint egy lassan mozgó vonatról, úgy ugrottak ki, amikor lassított, nekünk pedig maradt az elszennyezett Szinva és az elszennyezett Miskolc és az elszennyezett szegényes életünk, csak egyetlen dolog van, amin nem fog a történelem szennye: a nyelv, amelyen rovom e sorokat, s amelyet beszélünk tudva-tudatlanul, de éppen úgy, ahogy a víz folyik a Szinvában nagy esőzések után, s ahogy csak itthon lehet beszélni, például Miskolcon, s ahogy beszélnek a gyermekeink és majd az unokáink is, mert ezt az egyet biztosan meg tudjuk adni nekik, és ez az ajándék tartós, és jókat lehet játszani általa, és ha egyszer bele is szeretünk, a szerelem halálig tartó, Miskolcon is...