Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kocsis Csaba

Poggyász nélkül

Az „acélváros”, ahogy az Edda énekelte, ahol „új filmeket adnak a régi mozikban”, hazánk második legnagyobb városa, én legalábbis ezt tanultam róla az általános iskolában, pontosabban, így emlékszem. Nem éreztem a város „nagyságát”, mikor először átszeltem. Hangonyból, egy Ózd melletti kis faluból indultam hajnalban, kerékpárral és minél előbb magam mögött szerettem volna tudni a reggeli csúcsforgalmat. Pár hónappal később már egri diák voltam, erdésznek tanultam egy középiskolában. 1975-ben, a tanév végén Miskolcra vitt az utunk. A belváros zsúfolt volt, egymást érték az emberek, autók. Hárman igyekeztünk egy olyan kiskocsmát keresni, ahol a tejfelesszájúakat is kiszolgálják, de nem sikerült. Lődörögtünk. Nem csoda, ha meg tudott előzni minket egy nehéz mozgású, testes ember. Lelépett a járdáról, és az autóbusz hatalmas szürke gumikereke átgördült a lábfején. Azóta sem láttam olyan közelről balesetet. Az osztálytársam rácsodálkozott a zokniból, cipőből kibuggyanó húsra, fehér bőre úgy megsápadt, mint a régen festett felezővonal. Csak Tapolcán tért magához, ott pezsdült meg arcbőre a második feles után, egy talponállóban, ahol szemet hunytak korunknak.
A hetvenes évek legnagyobb színházélményeit a miskolciaknak köszönhetem. A hevesi megyeszékhelynek még nem volt önálló társulata, így az ő vendégjátékuk szórakoztatta a nagyérdeműt. Három kiváló előadás jut szembe, ha felidézem a diákéveket: Steinbeck Egerek és embereke, Siller Haramiákja (Bódi Magdi zenéjével) és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról. A Kőtörő együttest ez utóbbi két előadáson nyújtott játéka miatt őrizem jó szívvel emlékezetemben, ma is csodálkozom azon, hogy nem tettek szert országos hírnévre. Az egri városi művelődési ház nagytermében is miskolci zenekar húzta a talpalávalót egyik este, egy nevenincs együttes, ha emlékezetem nem csal, Eddának hívták őket.
Ha Miskolcon jártam, sohasem volt nálam poggyász. Se koffer, se hátizsák, még egy kisebb oldaltáska sem, legfeljebb gitár. Egyszer a nővéremet látogattam meg a városban, mert a szombathelyi Haladás teniszesei Diósgyőrben szerepeltek. Csomag nélkül érkeztem, de ott marasztaltak éjszakára is. Akkor zötykölődtem először a helyi villamoson, meg is állapítottam, hogy jobb, mint a szombathelyi, de elmarad a debrecenitől. Megtapasztalhattam, hogy Miskolcnak nem is a „nagysága”, hanem a „hosszúsága” az, ami nem mindennapi.
Első gitáromat Kassán vásároltam. Akkor még nagy divat volt az autóstop, bár az öltözetem (szűk nadrág, combközépig érő ing) és vállig érő hajam miatt csak kevesen álltak meg. Nehezen jutottunk el — bátyámmal — Berettyóújfaluból Miskolcra, ahol aztán kénytelenek voltunk vonatra szállni. Késő este érkeztünk vissza, mert a csehszlovákiai kiruccanásra ráment a nap, és este 10 óra lett, mire a Miskolc végét jelző táblánál elkezdtünk integetni az autósoknak. Nem sok reményünk volt, hogy felvesznek, de életem legjobb autóstopja itt ért, reménytelen helyzetben. Egy kassai házaspár — a város végéről — egyenesen szüleim házáig vitt.
Utaztam képzeletben is. Az egyre nevesebbé váló operafesztiválra. Bartókkal és Mozarttal. Lillafüreden jártunk. Régi képeket elevenítettem fel velük, amelyek most is elém villannak — akaratlanul is —, ahogy írom ezeket a sorokat. Aztán — több mint húsz év után — a valóságban is felkerekedtem, 2004 decemberében. Egyedül mászkáltam a „forinton”, a város szívében, ahol már csak a villamos közlekedik, mert kitiltották az autókat, és így a sok járókelő ellenére sem éreztem a zsúfoltságot. A karácsonyi díszkivilágítás apró lámpácskáit képzeletem rászegezte az egyre gomolygó sötétségre. Egy könyvbemutatóra igyekeztem, de előtte még betértem egy antikváriumba, ahol Horváth Imre aforizmáit vásárolhattam meg potom pénzért. Az ittenieknek talán nem jelent sokat a négysorosok váradi mestere, de én megörültem a portékának, megajándékoztam vele magam. A könyvbemutató után, mint váratlan, nem várt átutazó, alkalmi társak között egy hangulatos pincében, ódon falak boltíve alatt énekeltem, fejünk felett néha halk morgással átgördült egy villamos. Néztem a falon körbefutó izgalmas rajzokat, és egyszerre nagyon öreg lettem. Több száz éves, mint a pince, aki felett eljárt az idő. Hátamra vettem a gitárt, s egy kedves könyvtáros kalauzolt vissza a kocsimhoz. Egy templom előtt vitt el az utunk. Hétköznap volt, este, a mise a végéhez közeledett. Két hosszú sorban készültek áldozni az emberek, az utolsók nem messze álltak az ajtótól. Ezt a képet viszem magammal most is, vasárnap reggel, mikor templomba indulok.