Nyomva az enter. Itt van Deventer! Nicsak, nocsak! Kit látnak szemeink virtuális virulensen? Kérlelhetetlenül suhan át a Hansa-város utcáin, terein. Úgy, mint osonó auchanos az árukkal megrakott polcok között. Kalapjából áriák zengenek. E-mailem ingatag! Úgy hajlik, mint a... Összhangzat! Összhangzat! Na végre, úgy tűnik, sikerül. Egységes lesz a hangzás mindjárt, mint Itália az ideálban. Enter! Enter! Nyomás! Lépjen be a titokzatos alak — V.

A másik oldalról sötét lánggal lobogó tekintettel egy karcsú férfiú közeleg. Mintha rejtelmes szobákon keresztül jönne, érkezne a város szívéig.  A szenvedély az életen túli kódban lüktet — gyilok ide-oda, mandarinos módon a lázas és szorongó mágikus hangzat felzengeti, ki ő. Nem más ő, mint — B.

Skálázzunk, skálázzunk, szörfözve siklunk az éter-Deventerben — mert közelednek a lépések egyre közelítenek egymáshoz a virtuális térben, amely minden időt magába nyel.

Pepita eperfáról álmodtam az éjjel — suttogja magában az egyik.

Három folyó simogatta a várost, ahol a pepita eperfa virult. — Suttogta maga elé a másik.

Texel sör, Texel sör, tessék, tessék — halljuk egy árus hangját, vagy ez virtuális ária?  Az ária ára vajh' mennyi? Texel sör folyik a textben.

Lírikus írmagom hova lett légyen, hová?

Garibaldi azt üzente, elfogyott a memória a gépből.

Hirtelen egymásba ütközik a két alak a virtuális Deventer főterén.

Verdi.

Bartók.