A neandervölgyi Ossziánnak állítom szó-sztélémet. Megénekelte az igazi européerek tragikus pusztulását. A neandervölgyiek apokalipszisét. Igen, ő minden költők őse és mintaképe. Amikor megérkeztek a hitvány betolakodók, más néven homo sapiensek, ködbe borult a horizont ott, a boldogság a barlangja előtt. Felbőgtek a mamutcsordák, zokogtak a kardfogú tigrisek. A neandervölgyi Osszián megénekelte őket is. A neandervölgyi Osszián a művét még le is írta. Odafüggesztette a barlang falára. Csodálatos alkotását. Kalligrafikus betűit azonban sohasem ismerhetjük meg. Egy barbár homo sapiens — aki csak makogni tudott — először rávizelt, azután kezdetleges kőbaltájával szertezúzta a jeleket. Igen, a homo sapiensek, ők azok, akik embernek hazudják magukat, pedig hol vannak az igazi emberektől. A neandervölgyiektől. Azt állítják róluk, hogy félig állatok voltak és analfabéták. Történelemhamisítás! Megölték az igazakat! A neandervölgyieket. A neandervölgyi Ossziánhoz képest  Orpheusz és Homérosz — kismiska. Az ő neandervölgyi eposzában ott zúgna az ember igazi nyelve, dala és varázslata. De ha nagyon figyelünk, meghalljuk mégis a zúgó szélviharban vagy a mozgólépcső andalító zúgásában odalent, igen, a barlangszerű metróalagúthoz oly közel. De ha lelépünk róla, hirtelen elcsöndesül ez a nagy mű. Amikor úgy érezzük, megérkeztünk, épp akkor szakadtunk el Tőle, Neanderossziántól.