Vannak olyan szövegei egy közösségnek, amelyeknek nincs koruk; nem azért, mert „halhatatlanok”, hanem mert átlépnek az idő korlátain: létezésük a mindenkori megszólalásukban nyilvánul meg — addig élnek, léteznek, amíg él, létezik olyan közösség, amely nemcsak hallja, hallgatja, hanem a szöveg előadásával ki is fejezi együvé tartozását.

 

A mű keletkezéséhez

 

Ma már kérdésessé vált a reformkor időszakasza. Ki tudja, mi ennek az oka — ez nem tudománytörténeti, inkább befogadó/értelmező-szociológiai kérdés, vizsgálatával nem foglakozom. Újabban a reformkor kezdetét a tömegkommunikációban és a közoktatásban meghatározó szerepet kapott (ki adta nekik, nem tudom) történészek 1830-ra teszik. [Megjegyzem, ez legalább akkora ostobaság, mint jelen államunkat „harmadik köztársaság”-ként emlegetni.] Az „irányadó” múlt-korrigálók megfeledkeznek arról, hogy az 1825-27-es országgyűlésnek a jelentőségét nem a királynéi koronázás adta (I. Ferenc reménykedhetett, hogy Ferdinánd fia mellé talán értelmes fiú születik, akinek öröklése ezzel a lépéssel megvalósíthatóbb lehet), hanem az 1790-92-es Kilenc bizottság újbóli felállítása, valamint gróf Széchenyi István ismeretes kezdeményezése. S akkor még nem is említettük, hogy ismét napirendre került az Osztrák Császárságon belül az abszolutista kormányzást korlátozó nemesi-rendi autonómia.

     A filológusok, a Vörösmarty-életmű kutatói 1836 szeptemberére teszik a végleges szöveg kialakulását (lásd Vörösmarty Mihály Összes Művei II. Kritikai kiadás, Szerk.: Horváth Károly és Tóth Dezső; Kisebb költemények II. (1827-1839), Sajtó alá rendezte Horváth Károly, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1969, 210-211. o.; Jegyzetek uo. 614-657. o.).

      Ebben az időben a politikai helyzet látványosan megromlott. Az 1832-36-os országgyűlés sikertelenül zárult, a reformok elbuktak. Az ellenzék megosztottá vált; ezt fejezte ki, hogy a vezéregyéniségnek tartott Kölcsey Ferenc 1834-ben lemondásra és visszavonulásra kényszerült (a vármegyéjében is kisebbségbe került). 1835. április 24-én hűtlenségi peres eljárás indult báró Wesselényi Miklós ellen; az országgyűlési ifjakat letartóztatták (1836. május 22-30.). 1836. május 31-én betiltották a Törvényhatósági Tudósításokat. Híre járt, hogy a prominens képviselőket megvásárolták (például Felsőbüki Nagy Pált). Minderről részletesen olvashatunk Horváth Mihály Huszonöt év Magyarország történetéből (1823-1848) című Genfben, 1864-ben megjelent összefoglalásában.

 

Forma és szöveg

 

Máig nem tudni, hogy Vörösmarty Mihály miért választotta a kor egyik divatos versformáját. A chevy chase a skót népballadák verselése (utána olvashatunk a w3.literatura.hu — 2011.02.16., valamint Robert Burns Régi, régi dal - w3.5percangol.hu/cikk/2010.12.28. — 2011.02.16.).

Idézzük fel a szöveget - kiegészítő jelzésekkel:

 

            [1.]       Hazádnak rendületlenűl

                            Légy híve, oh magyar;

                        Bölcsőd az 's majdan sírod is,

                            Melly ápol 's eltakar.

 

5          [2.]      A' nagy világon e' kivűl

                           Nincsen számodra hely;

                       Áldjon vagy verjen sors' keze:

                           Itt élned, halnod kell.

           [3.]    Ez a föld, mellyen annyiszor

10                       Apáid' vére folyt;

                     Ez, mellyhez minden szent nevet

                          Egy ezredév csatolt.

           [4.]    Itt küzdtenek honért a' hős

                          Árpádnak hadai;

15                 Itt törtek össze rabigát

                          Hunyadnak karjai.

           [5.]    Szabadság! itten hordozák

                          Véres zászlóidat

                     'S elhulltanak legjobbjaink

20                      A' hosszu harcz alatt.

           [6.]    És annyi balszerencse közt,

                          Olly sok viszály után,

                    Megfogyva bár, de törve nem,

                          Él nemzet e' hazán.

 

25        [7.]      'S népek hazája, nagy világ!

                          Hozzád bátran kiált:

                     „Egy ezred évi szenvedés 

                         Kér éltet vagy halált!”

           [8.]     Az nem lehet, hogy annyi szív

30                     Hiában onta vért,

                     'S keservben annyi hű kebel

                          Szakadt meg a' honért.

           [9.]    Az nem lehet, hogy ész, erő

                          És olly szent akarat

35                Hiába sorvadozzanak

                          Egy átoksúly alatt.

           [10.]   Még jőni kell, még jőni fog

                          Egy jobb kor, melly után

                     Buzgó imádság epedez

40                      Száz ezrek' ajakán.

           [11.]   Vagy jőni fog, ha jőni kell,

                          A' nagyszerű halál,

                     Hol a' temetkezés fölött

                         Egy ország vérben áll.

45        [12.]  'S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

                         Népek veszik körűl,

                     'S az ember' millióinak

                         Szemében gyászköny űl.

           [13.]   Légy híve rendületlenűl

50                     Hazádnak, oh magyar;

                     Ez éltetőd, 's ha elbukál,

                         Hantjával ez takar.

           [14.]   A' nagy világon e' kivűl

                         Nincsen számodra hely;

55                 Áldjon vagy verjen sors' keze:

56                     Itt élned, halnod kell.

 

(1836)

 

Megjegyzem, hogy a Kritikai kiadás 654-657. oldalán olvasható szövegváltozatokkal nem kívánunk foglalkozni.

 

A Szózat és erkölcsi parancsa

 

A cím értelmezéséhez szükséges a „szózat” szó származtatása. A „szó” szótőhöz a régies névszóból igeképző -z(-) társul [általánosabb, s ma is élő változata az -l(-)], majd ehhez az igéből névszót képző régies -at képző [újabb megfelelője az -ás]. A „szózat” értelmezésben segít a mai *szólás alak.

      A jelentés értelmezésének egyik első kérdése a szó jelezte szituáció: ki szól kihez. Ha szembesítjük más népénekeinkkel, például a Himnusz-szal (ebben az alárendelt, népét képviselő magyar szól Istenhez) vagy a Boldogasszony anyánk...-kal (ebben az alárendelt, hívő népét képviselő katolikus magyar fohászkodik Szűz Máriához), akkor gyökeresen más a helyzet! Egy szólási helyzetben lévő magyar [ki tudja, hogyan, miért került ide] szól a többi magyarhoz.

     A legfontosabb, a keretben ismételt „rendületlenül” erkölcsi parancs nemcsak Kant közismert filozófiai tételének parafrázisa, hanem szorosan kapcsolódik Kölcsey Ferenc Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című erkölcsfilozófiai esszéjéhez, amely ismeretes volt nemcsak Vörösmarty, hanem a kortárs olvasók előtt is.

Érdemes felidézni afféle „füveskönyv-szerűen” ezeket a Kölcsey Ferenc-i aforizmatikus parancsokat:

„Imádd az istenséget!” (10. bekezdés)

„...szeretet és esdeklés az anyához és után” (11. bekezdés)

„Szeretni az emberiséget” (12. bekezdés)

„Szeresd a hazát!” (13. bekezdés)

„Törekedjél ismeretekre!” (20. bekezdés)

„Tudományt a munkás élettel egybekötni” (24. bekezdés)

„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél” (29. bekezdés)

„Légy kész egyesülni.” (41. bekezdés)

„Küzdés az élet!” (53. bekezdés)

„Fáradj a hazáért s ne tenmagadért” (67. bekezdés)

„Tenn erődre támaszkodjál; szerencsétől, ha mit nyújt, fogadd el, de ne várj semmit is.” (77. bekezdés)

„Hazád szolgálni, s hazád dolgait kormányozni” (109. bekezdés)

„Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog nem leszen.” (123. bekezdés)

Nem hiszem, hogy szükséges volna tovább részletezni ezt a kérdést.

 

Vörösmarty „pesszimizmusa” — a kritikus szövegrész

 

Irodalomtörténészi közhely Szerb Antal irodalomtörténete óta Vörösmarty pesszimizmusa — csak az a kérdés, hogy a szövegtények és a kortársi események viszonylatában helytálló-e ez a vélekedés.

Legelső axiómánk, hogy egy történelemszemlélet semmiféleképpen nem lehet pesszimista; fejlődéselmélet nélkül nincs történelemtudat. Az más kérdés, hogy a 19. század negyvenes éveiben uralkodóvá váló lineáris, illetve ma már spirális fejlődésfelfogás alapjáról nem érthető a korabeli ciklikus felfogás. Olyan ez, mintha a kettes számrendszer alapján kritizálnám a tízes számrendszerű számolást vagy fordítva. (A kérdésről bővebben írtam a Történelemszemléleti vázlatok I. (Fejlődésfelfogások bemutatása a kiegyezés koráig) in Tűnődések, vélekedések w3.sulinet.hu honlapon — 2011.03.10.)

A kritikus szövegrész a 11-12. versszak (41-48. sor). A szöveg értelmezéséhez hátráljunk vissza a 39-40. sorig. A „buzgó imádság...” lényegében nemzeti imánkra, a Himnuszra utal. (A mű értelmezésére most nem térünk ki, csak annyiban, hogy Kölcsey szerint nem az erőszak a megoldás; ezt erősíti a Gondolatok a könyvtárban befejező részében Vörösmarty is.)

A 41-44. sor kulcskifejezését — „a nagyszerű halál” — már régen megfejtette Szörényi László. Értelmezésében ez országos méretű pusztulás jelent.

Nagy valószínűséggel nem járványról van szó (kolera, pestis, influenza), inkább valószínűsíthető, hogy az 1830-31-es lengyel felkelés apropóján gondolkodhatott el erről a szerző. Jusson eszünkbe a fiatal Deák Ferenc egyik beszéde, amelyet a lengyelek segítése kapcsán mondott el az országgyűlésen. Ellenfelének szállóigévé vált szavait idézte: „Nemzetek lesznek, nemzetek vesznek...”.

Ám miért veszhetne el a magyar nemzet, amikor nincs is polgárháború?

Az ok megértéséhez ismét a kor legnagyobb filozófusához fordulunk: Kölcsey írta a Zrínyi dala (eredetileg Szobránci dal) című alkotásában 1830 júliusában:

 

„Vándor állj meg! korcs volt anyja vére,

Más faj állott a kihúnyt helyére,

Gyönge fővel, romlott, szívtelen;

A dicső nép, mely tanúlt izzadni,

S izzadás közt hősi bért aratni,

Névben él csak, többé nincs jelen.”

 

Később megismételte, jóval a Szózat után, a Zrínyi második éneke című alkotásában (1838):

 

 

 

„     Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;

S szebb arcot ölt e föld kies határa,

Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”

 

      Azaz a cselekvés, a szorgalom, a közösségi együttműködés hiánya, a nemzeti identitás elsorvadása, a tudatvesztés vezethet a sokat emlegetett herderi nemzetpusztuláshoz. Ezért fontos a helytállás szükségszerűsége; megerősítve a keretes befejezéssel.

      Jusson eszünkbe, hogy 1849 után Vörösmarty maga is tagadta, hogy 1836-ban előre látta volna a nemzeti katasztrófa bekövetkezését. (Könnyen lehet kapcsolni a sorok hangulatát az Előszóban írtakhoz; s akkor még nem is szóltunk az 1918-1920-as lét-élményről.)

 

A Szózat utóéletéhez

 

A közösségi helytállás szükségszerűsége a közoktatás tananyagban Radnótiig ível. A Nem tudhatom vállalt magyarsága, az À la recherche... vállalt sorsa figyelmeztet az igazi áldozatra (amelyről 1920 után az anyaországi magyaroknál messze többet tudnak és éreznek a kisebbségi sorban élők).

      A Kádár-rendszer végső időszakában Baka István Vörösmarty-töredékek című versében a történelemszemléleti hangulatot idézte: a Szózatot összekapcsolja az Emberek és A vén cigány evokációival — lásd elemzésem (Baka István: Vörösmarty‑töredékek (verselemzés) in. Tiszatáj 1990/4.); hozzá a szerző vallomása: Vörösmarty-óra (Életünk 1993/2. és Kettős tükörben; ti. gyűjteményes kiadásból hiányzik).

      Hogy milyen szinten és mélységben kellene tudatosítani az ekkori szerzők világképét és valóságértelmezését — ez már kérdés, ugyanakkor vitát érdemelne (akár a Horthy-rendszerben a „Mi a magyar?”)

      A Szózat népének és himnusz egyszerre — lásd erről írásom (Himnusz — Mozaik Kiadó Mozaweb I.0)! Kölcsey szövege fohász a történelem, a sors fölött álló lényhez (aki természetesen „nem ura”; Vörösmarty szövege inkább kanti kategorikus imperatívusz. Lehet hogy ennek kötelezettsége volt zavaró, főleg 1840-es, 1850-es évek egzisztenciális kudarcai és fenyegetései miatt. Hogy azóta mennyire vesszük komolyan a költő szavát, ezt magunknak kell megválaszolni.

      A népszerűséghez a zenei megoldásnak nincs köze. Az 1850-es évek végéig az énekből nem képzett tömegek szívesebben énekelték Egressy Béni dallamát; ma már csak hallgatják mindkettőt, s még szép, ha vigyázzban állva.