Makkai Ádámmal először Hong Kongban találkoztam, még abban az időben, amikor ez a furcsa város a Brit Koronához tartozott, s így, ismerve Ádám szárnyaló, és ártatlan fantáziáját, az ő szavaival élve, ő volt az a magyar író, aki engemet, mint az Állami Bábszínház főrendezőjét, bemutatott Charlesnak, és Diananak.

Ebből minden igaz.

Igaz a valahai kalózfészek, hivalkodó felhőkarcolóival, bankjaival, cápáktól nyüzsgő strandjaival.

Igaz Charles, az immár örök Koronaherceg.

Igaz a paparazzik által egy francia alagút oldalára kent szerenycsétlen Diána.

Igaz az a Kulturális Központ, mely kicsiben szinte mása a sidnyi operának.

Igaz a János vitéz, melyet a lelkes, bekiabáló hongkongi gyerekeknek, s az egészet végigunatkozó magasrangú párnak játszottunk.

Az is igaz, hogy Makkai Ádám és kedves felesége is jelen volt azon az aktuson, amikor sorbaállítottak bennünket, s VIII. Henrik Isten tudja hanyadik leszármazottja sorra kezet fogott velünk, határozottan a fülünkbe harsogta a még óvodás korában belesujkolt varázsszót: GREAT!

Egyetlen egy dolog nem igaz az egészben; én ugyanis soha semmilyen színháznak nem voltam a főrendezője. Most már tudom, hogy kinevezésem a Makkai-féle szeretet egyik eklatáns megnyilvánulási formája volt.

Ha Ádámon múlna, Charles már régen Anglia trónján unatkozna, szegény Diana tovább flörtölne mindenféle arab olajsekekkel, én pedig a Metropolitan intendánsa lennék.

Ádámot annyira feldobta Charles már-már bájos közönye, hogy azonnal meghívott az otthonukba vacsorára.

A taxissal való jövendőbeli magyarázkodást Ádám egy pillanat alatt megoldotta.

− Tudsz szolmizálni?

− Tudok.

− Akkor csak annyit énekelj neki: DO MI SZÓ!

Este intettem az egyik kínálkozó taxisnak, s a fülébe énekeltem a Kodályi Örökséget.

És valóban elvitt az Ádámékhoz.

Balra az elhagyott kínai temető, jobbra valami benzinkút.

Ez kétségtelen a Makkaiék háza.

A révbeérkezettek egészséges fáradtságával kapaszkodtam fel a negyedik emeletre.

Megálltam az ajtó előtt.

Bekopogtattam.

− Bújj be! − hallottam Ádám hangját.

Beléptem.

A látványtól majdnem visszagurultam a lépcsők kromatikus grádicsain.

Mert ott függött előttem Makkai Ádám teljes emberi valóságában felakaszva az ajtó felső keretére.

− Menj be! Én még egy kicsit lógok.

Bementem, és azt gondoltam magamban; ez itt egy szabad világ. Itt az ember akár föl is akaszthatja magát − és addig lóg, ameddig akar.

Vagy meg nem gyógyul.